Hogy milyenek a tánciskolások hétköznapjai? Jórészt olyanok, mint a többi kamaszéi. És néha nagyon mások. Hogy milyenek egy történelemtanár hétköznapjai egy tánciskolában? Különlegesek.

Kedves Kolléga!

Engedje meg, hogy mindenféle módszertani okoskodás nélkül, teljes szubjektivitással és átéléssel meséljek arról, hogy milyen a tanárok titkos élete egy tánciskolában.

Mai cikkemben azt szeretném elmesélni, hogy mi mindennek kellett történnie, mielőtt rászántam magam arra, hogy fenekestől felfordítsam az osztálytermet és bevezessem a gamification-t az óráimon. Nem más ez, mint játékvezetővé válásom igaz története.

Az iskola, ahol tanítok, kétszer annyi terhelést rak a tanulókra, mint egy átlag középiskola, hiszen minden egyes nap vannak szakmai órán – rengeteg tánc – és a növendékeknek aztán még végig kell csinálni mindazt, amit egy átlagos szakközépiskolás végigcsinál délelőtt a közismereti órákon. Nem könnyű feladat. Nagy elhivatottságot igényel a diáktól és valódi rugalmasságot a pedagógusoktól.

Tavaly szeptemberben egy frissen érkező kilencedikes osztály osztályfőnöki feladatait is elnyertem. Ez az én szakpárommal azt jelenti, hogy hetente 7, azaz hét tanórát töltöttünk együtt, csak formális keretek között. Bár ez 3 különböző tantárgyat és osztályfőnöki órát is jelent, a személyem egy idő után rendkívül terhessé kezdett válni számukra, az ő személyiségük pedig – kimondom bátran – terhessé kezdett válni számomra.

Rövid idő alatt világossá vált, hogy ahogy a dolgok mennek, az nem jó, se nekik, se nekem. Én le voltam törve, ők pedig nem nagyon akartak dolgozni. Elkezdtem kutakodni, mégis mivel dobhatnám fel a tanóráimat és őket, – hogy hangzatos frázisokat írjak – hogyan növelhetném belső motivációjukat úgy, hogy közben a 21. századi kompetenciákat is fejlesztem. És persze senki nem alszik el. Ekkor találtam rá a játékosítás módszerére, aminek tanulmányozásával párhuzamosan elkezdtem digitális felületeket gyűjtögetni, melyeket használhatónak gondoltam egy tanórán vagy otthoni feladatokban. A két projekt sok éjszakán át párhuzamosan futott a fejemben, aztán nagy levegőt vettem és úgy döntöttem, bevezetem a rendszert. Mivel nem olvastam Prievara Tibor remek könyvét a témában, így a rendszer buktatóin át kellett verekednem magam, de a helyzet az, hogy az osztályaim nagyon is nyitottak voltak a dologra, így nem voltam egyedül ebben a „menetelésben”. Ténylegesen megtörtént, amiről a promóciós szövegek szólnak: a diákjaim lelkesek lettek, érdeklődőek, határozottan növekedett a belső motivációjuk és az IKT kompetenciájuk is erőteljes fejlődésnek indult.

Csakhogy van ennek a történetnek egy a módszertantól független, emberi oldala. Mégpedig az, hogy itt nemcsak egy másfajta értékelési vagy tevékenykedtetési rendszer bevezetéséről van szó, hanem egy teljesen újfajta szemlélet alkalmazásáról. A pedagógusnak el kell engednie minden régi, berögzült módszerét, mely a tekintélyelvhez vagy a jegyekkel való motiváláshoz/büntetéshez kötődik. A mindentudó tanárból át kell vedlenie játékvezetővé (ha jobban tetszik, facilitátorrá), elengednie a kontrollt, és hagyni kibontakozni az egyéni tanulási útvonalakat. Átengedni a felelősség egy részét és persze leszokni a fenyegetéssel való fegyelmezésről. (Tudom, gyarló vagyok, de belefutottam ebbe olykor-olykor). Számomra ez volt minden feladat közül a legnehezebb. És mint tudjuk, a focimeccsen is a bírót a legkönnyebb szidni, ahelyett, hogy csapatunk teljesítményében keresnénk a problémát, így eleinte a nem teljesítés miatti gyengébb értékelésekért is az engem hibáztattak. Joggal kérdezhetné bárki, megérte felfordítani a megszokott rendet? Bevállalni az átmenetileg több munkát és a kudarc lehetőségét? Számomra a válasz egyszerű. Én szeretek bíró lenni és az osztályaim is hamar ráéreztek, hogy hogyan lehet kevesebb nyomás alatt sokkal jobban teljesíteni. Ők is és én is jobban élvezzük az együtt töltött órákat és úgy érzem, a csapataim mostmár megállják a helyüket akár az első ligában is.