Interjúnkban Karczewicz Ágnest kérdeztük a mögötte álló óvodában töltött évtizedekről, új könyvéről (Manóvilág az óvodában- Benne: A Dió Liget meséi- Igaz mese Tinóruról, a manóról és a családomról; Mese- és tevékenységötletek a feldolgozáshoz) és a mai gyerekekről.

Hány év szakmai tapasztalat van a hátad mögött?

Milyen izgalmas, játékos az élet. A kérdésre az a válasz, hogy pontosan ma 40 éve. A munkakönyvem bejegyzése szerint 1977. július 31. az első nap, amikor munkába álltam. Még 19 éves sem voltam és 36 kiscsoportos gyerkőcért lettem „felelős”. Azóta sokszor eszembe jut, hogy az akkori „szüleim” vajon hogyan fogadták el, hogy egy – mai fejemmel már – gyereklányban megbízzanak, de megtették. Váltó nélkül, szinte éjjel, nappal az óvodában éltem és ők segítettek „túlélni”. Nekem az első perctől csak álmodnom kellet a csodákat: szülői segítséggel kifestődött a csoportszoba, lecsiszolódtak az asztalok, polcok kerültek a falra és gyűltek az élősarokba a virágok. A mai napig emlékszem arra az érzésre, ahogy szeptemberre minden elkészült, amire csak vágytam és ez a lelkes csapat folyamatosan mellettem állt. Olyan ez, mint egy mese, de ez igaz mese. Emlékszem arra, hogy december 24-én 6 óráig dolgoztam és elképzelni sem tudtam, hogy az első „felnőtt” karácsonyomból mi is lesz. Haza érve meglepetés várt: egy fenyő, amit csak díszítenünk kellett, egy apuka által kifogott ponty úszkált egy vödörben és hogy ezen az estén megkaptam az első fokföldi ibolyámat is Beától. a bogárszemű, kicsi lánytól és egy tálca bejglit Andriséktól és mindez a csoda nem egy kis faluban történt meg velem, ahol mindenki ismer mindenkit, hanem Újpalota és Rákospalota határán.

Így utólag már azt érzem, hogy ezek az első élmények már előre vetítették a jövőt: valahogy soha nem kellett azt éreznem, hogy „egyedül” kell megoldanom a rám bízott gyerekekkel kapcsolatos teendőket. Hihetetlenül jó váltók, nevelői és szülői közösségek álltak és állnak mellettem. Persze, hogy voltak nehezen feldolgozható helyzetek, élmények, kudarcok, hullámvölgyek, de valahogy mindig voltak olyanok, akik ezen átsegítettek. Úgy érzem, hogy a „tenyerén hordoz a jóisten.”

Ha ki kéne emelned egy eseményt, eredményt az elmúlt évekből, mi lenne az?

Az egyik legszebb élményem? Sok minden eszembe jut pl:

• Amikor ezelőtt vagy 30 éve rátaláltam a Freinet pedagógiára, melynek óvodai kidolgozásában egy hihetetlenül lelkes csapat dolgozott és 2 év „előkészítő” munka után be is vezettük
• Amikor szülői kezdeményezésre és a barátnőm segítségével felépült Nagykovácsiban a „Cinege óvoda”, melyről kevesen hitték, hogy meglesz, hiszen a telek megvásárlása ”elvitte” szinte az összes készpénzünket. Azóta is „újabb csodaként” élem meg, hogy ennek ellenére 2 év múlva megnyitottuk, ha egyszer lesz időm biztos, hogy megírom a történetet, hiszen ennél szebb példa kevés van arra, hogy a mai világunkban is működhet az összefogás, az érdek nélküli segítségnyújtás. Tudod mi volt meg legelőször az óvodához? Vagy 50 villanykapcsoló és 4 darab nagyméretű virág kaspó. Mind a kettő szülői felajánlás és 2 évig várta, hogy a helyére kerülhessen. Elmondhatom, hogy ez egy „gombhoz a kabátot” történet.
• Amikor Noémiéknél megszületett Jónás. Miért? Mert már két gyerkőcük hozzánk járt és el nem tudták képzelni, hogy többet ne jöhessenek Óvodába
• Amikor Krisztiánék hiába vettek egy másik településen házat, 2 évig nem költöztek el, hogy nálunk fejezhessék be az óvodát
• Amikor megismertem Krisztát, Zsuzsit, Ildit és Andit, akikkel évek óta együtt dolgozunk, gondolkodunk és tudom, hogy ha nyugdíjba megyek a csoportélet lassan meg fog ugyan változni, de a „szellemiség öröklődik”. Könnyű így készülődni a következő életszakaszomra.

Mi az a módszer, pedagógiai hitvallás, ami leginkább jellemez Téged, a munkádat?

Erre már megint nehéz a válasz. Egy szóban a Freinet pedagógia szellemisége, de az évek alatt annyi, de annyi minden „beépült” ebbe a rendszerbe, ahogyan élünk. Most éppen a Gondolkodj Egészségesen Program és a Reggio pedagógia van nagy hatással a munkámra, de persze minden alakítja, formálja. Néha egy elolvasott könyv, de volt már, hogy egy reklámfilm vagy egy kirakat elrendezése inspirált egy-egy hagyományt, időszakot. Mindig, mindenről eszembe juthat valami és valahogy az ötletek maguktól kiválasztódnak, belesimulnak a rendszerbe. Fogalmam sincs, hogy ez hogyan működik, de működik. Vannak ötletek, melyekről kiderül, hogy sehogy sem férnek bele, hiába tetszenek és vannak, melyek rögtön megtalálják a helyüket és természetes módon illeszkednek. Ez valahogy úgy működik, ahogy írok.

 Minden iromány előtt összeállítok egy vázlatot, de már az első oldalak után a leírtak önmagukat szerkesztik és semmi, de semmi köze nem lesz az elkészültnek az eredeti elképzeléshez. Tervezek, hogy összeszedjem a gondolataimat és aztán már valahogy magától formálódik minden. Így van ez a „programunkkal” is, sőt a csoportom életének szervezése során is. Elkészül a terv és aztán, hogy hogyan és mennyi valósul meg belőle az előre soha nem tudható.

Hogyan kapod az inspirációt? Honnan jött a Manós-levelek és a Dióliget Meséi ötlete?

Az előzőekből már kiderült, hogy mindig, mindenhonnan. mindentől beindul az agyam. Vagy azért, mert tetszik vagy ezért, mert nem tetszik valami. A kiinduló ötlettől elkalandozva, a keszekusza gondolatokból valahogy kialakul egy új dolog – amiről persze sokszor kiderül, hogy már előttem is kitalálták, csak nekem új.

A meselevelekről azonban tudom, hogy nem saját találmány, hanem a Freinet pedagógia 29 technikájának egyike: a levelezés. Persze ez is egy kicsit saját képre formálódott: mesés levelekké változott. Hogy mikor és miért?

A Cinege ovi megnyitására ki kellett találni valamit, ami segíthetett az egymást nem ismerő családok, gyerekek kapcsolatait alakítani. Kitaláltunk egy „nyitó játékot”, amely nem más, mint még az óvodába járás előtti találkozás. Ehhez szükségünk volt egy „konfliktusra”. A konfliktus az volt, hogy eltűnt az óvodakulcs, amit az erdőben kellett megkeresni. Az erdő mellett meg ki mások is okozhatták volna a galibát, mint a manók, akik minden piros tárgyat elcsentek. A játék vége, – az óvoda kulcsának megtalálása után – az volt, hogy megtaláltuk a levelüket is, melyben elmagyarázták, hogy miért is csenték el az óvoda kulcsát, piros tárgyait. Ez a nyitó játék aztán hagyománnyá vált. A manókat ugyan sose láttuk, de folyamatos levelezésben voltunk velük. Hol segítséget kértek tőlünk, hol galibát okoztak, hol egy-egy ünnepet segítettek széppé varázsolni. Egyre többen lettek és több családba tartoztak, Volt már évszak és színmanónk, gomba és vízi manónk. A végén már családfát is kellett rajzolnunk, hogy követni tudjuk azt, hogy mikor éppen ki keresi velünk a kapcsolatot. Állandó részeseivé váltak az életünknek. Segítenek egy-egy téma iránti érdeklődés felkeltésében, egy-egy problémahelyzet megoldásában, egy-egy tevékenységre való ösztönzésben. Ott vannak, amikor csak úgy érezzük, hogy egy kicsit el kell varázsolni a gyerekeinket és mi mással is lehetne ezt megtenni, mint a mesékkel, a mesevilággal, hiszen ennek a korosztálynak a játék, mozgás mellett „életszükséglete” a mese.

A Dióliget meséje eredetileg a Gondolkodj Egészségesen Program egyik játékának készült. Az alapötlet és a cél az volt, hogy egy olyan interaktív játék készüljön, melyet a programhoz kapcsolódó óvodák, csoportok hónapról, hónapra megkapnak. Ha tetszik nekik a feladat és a hozzá kapcsolódó történet, akkor azt beépíthessék a tevékenységeikbe. Így íródott meg ez a történet és mivel nem igazán van tapasztalatom abban, hogy hogyan is kell mesét írni, hát a családomról írtam. Ebbe szőttem bele a mesés elemeket (persze, hogy a manókat) és a feladatokat. Be kell, hogy valljam, ha egy kicsit bicebóca is a történet, nekem a szívem csücske és hiszem, hogy ilyen és hasonló történetekre szüksége van minden gyereknek. Olyan mesékre, történetekre, melyek akár velük is megtörténhetnének vagy meg is történnek. Olyanokra, ahol a képzelet és a valóság összekapcsolódik.

Hittem és hiszem, hogy minden óvodai csoportnak szüksége lenne egy saját figurára, mert amellett, hogy ezek segítik az egyéni arculat kialakítását, közösségkovácsoló erejük van és indirekt nevelő, fejlesztő eszközökké is válhatnak.

Tudjuk, hogy nagyjából 10 éve „éltek együtt” a manókkal. Te hogy látod, máshogy fogadják ma a gyerekek, mint egy évtizeddel korábban?

Egy kicsit messziről kezdem a választ. Több, mint 30 éve a főiskolán ajánlott irodalomként, középkorban írt neveléssel kapcsolatos irodalmat olvasgatva éreztem először azt, hogy valahogy sokszor az fogalmazódik meg, hogy a következő, nevelendő nemzedék mennyire nehezebben „nevelhető”, mint az előző. Már akkor elgondolkodtam azon, hogy ha ez így van, akkor vajon hova is jutottunk az elmúlt évszázadokban. Az új nemzedék nem jobb vagy rosszabb, nem könnyebb vagy nehezebb, hanem más. Más helyzetben, más körülményekkel, más lehetőségekkel, tehát a velük való foglalkozásnak is másnak kell lennie. Úgy érzem, hogy mire ezeket a változásokat egyáltalán észrevesszük, addigra még általában nem vagyunk készen az „új” pedagógiai, módszertani eszköztárunkkal. Menet közben próbáljuk ezeket kidolgozni, alkalmazni és ezért egy kicsit mindig le vagyunk maradva, de mindegyikünk próbál új utakat találni az egyes gyerekekhez, családokhoz és a kialakult közösségekhez.

Ezután a kitérő után: 10 éve még én magam is más voltam. Mások voltak a lehetőségeim. Elképzelhetetlen volt, hogy otthonról ki sem lépve kereshetek új ötleteket, lehetek kapcsolatban az emberek sokaságával és oszthatom meg a számomra fontos dolgokat és ez csak egy a sok-sok változás közül. Persze, hogy mások a gyerekek, mint 10 éve és talán másképp kell a manóvilágot ébren tartani.

Valahogy nehezebben „varázsolódnak”. Racionálisabbak, logikusabbak. Egy-egy levél megírása után vagy tízszer át kell olvasnom, hogy ne maradjon bennük logikai hiba, mert rögtön kiszúrják, de azért kell, hogy megmaradjanak benne a csodák. A tanévnyitó levelek egyszerűbbek lettek. Rövidebbek, kevésbé szövevényesek és kevesebb szereplősek, mert általában kevesebb az az idő, amit összpontosítva elviselnek. Aztán, ahogy telik, múlik az óvodai élet ezek a levelek már újra hosszabbakká és eseménydúsabbá válhatnak, mert fejlődnek a gyerkőcök ezen a téren is. Persze, hogy az is tapasztalható, hogy már a kicsik is kész képekkel érkeznek a mesékről. Ez a TV, internet, videó és a szépen vagy kevésbé szépen illusztrált mesekönyvek hatása. Nehezebben köti le őket a történet, ha nincs illusztrálva, de ebből nem engedünk. A manó levelekben nincsenek képek. A manókról nincsenek illusztrációk. Mindenki olyannak képzeli el, amilyennek akarja, de az első perctől kezdve lerajzolhatja, mintázhatja őket olyannak, amilyennek ő látja. Az első időben ez még nehezen megy, aztán szépen, lassan beindul a „saját képek” alkotása. Be kell valljam, hogy nálunk a mese is csak a szavak erején keresztül kell, hogy hasson. Nincsenek illusztrációk, nincsenek hozzá motiváló bábok vagy eszközök. A mese van és utána a gyerekek által készített alkotások, bábok, eszközök. Mi nem készítünk sem az első meséléshez, sem az ismétléshez semmit.

Másképp fogadják? Valójában nem, de talán azért mert mi változtattunk rajtuk. Hozzájuk igazítottuk, de ez nem azt jelenti, hogy az újabbak kevésbé igényesek lennének, hanem azt, hogy lassabban haladunk. Ez, azt hiszem a munkánk minden területére igaz. A mai felgyorsult tempó a gyerekekre is hat és hiszem, hogy az egyik legfontosabb feladatunk, hogy az óvodában egy kicsit kevesebb pörgésben legyen részük. Tudatosan lassítjuk a tempót. Legyen idejük mindenre: megismerni saját magukat, társaikat, szöszmötölni, felfedezni, próbálkozni és újra próbálkozni.

Miben látod ennek a játékos ötletének legnagyobb előnyeit? Miért ajánlod másnak is a kipróbálását?

Az előzőekből remélem már kiderült, mert

• a mese életszükséglet
• csoporthoz, egyénhez igazítható
• indirekt nevelési, oktatási módszerré válhat
• közösség alakító szerepe van
• egy-egy nevelési helyzetben, problémák fel és megoldásában segíthet, stb.

Szerinted mi a most megjelent kiadványod legnagyobb előnye?

Talán az, hogy mint egy nevelési, oktatási módszer vagy technika eszébe fog jutni azoknak, akik elolvassák és segít abban, hogy akinek megtetszik, az ráébredjen arra, hogy ehhez hasonló, – saját maga által kitalált, csoportjának, a csoportjában járó egy-egy gyereknek szóló – történetek kitalálásához és közvetítéséhez nem kell semmi más, minthogy megalkossa az elsőt és utána a többi már jön magától.  

Mi a tapasztalatod, a fiatal kollégák nyitottak a Manó-levekhez hasonló kreatív ötletek irányába?

Általánosítanék: Van egy blog és több Facebook oldalam, ahol nagyjából 55 000 ember követi a bejegyzéseket és osztja meg tapasztalatait. Ezt nem reklámnak szántam, hanem annak bizonyításául, hogy a pedagógusok (és ez életkortól független) mennyire keresik egymással a kapcsolatot, az új ötleteket. Hihetetlenül büszke vagyok arra, hogy a tagja lehetek ennek a közösségnek

2017.07.31. 

Köszönjük a válaszokat és további eredményes munkát kívánunk!

Karczewicz Ágnes könyve Manóvilág az óvodában címmel IDE KATTINTVA megrendelhető!

Szöveg: Karczewicz Ágnes, Deák Virág

A könyvet illusztrálta: Horváth Ildi