„Extremisztánban válasszuk meg bölcsen, hogy mikor vagyunk ostobák.”

Április 28-án az ELTE Pszichológiai és Pedagógiai Karán egy konferencián vettem részt, melynek előadásai a tudásmenedzsment atipikus útjait és lehetőségeit boncolgatták.

Kérem, engedjék meg, hogy ebben a cikkben nagyon szubjektív legyek. Beszámolómat két előadó gondolataira és a saját reflexióimra alapozva írom, de nem polgárpukkasztás, mint inkább egy egészséges dikurzus kialakítása céljából.

A konferencia két plenáris előadója Prof. Mérő László, az ELTE PPK egyetemi tanára és Halácsy Péter, a PREZI és a Budapest School alapítója. Gondolataik középpontjában a mai generáció jövője, a siker , hatékonyság és boldogság kulcsa állt. De vajon van-e recept arra, hogyan „tanítsuk sikeressé” a Z-k és alfák generációját a mai extrém piaci körülmények között?

Arról, hogy a mai generációk menyire különböznek a korábbiaktól már kismillió cikket olvashattunk, konferenciát hallgathattunk, tanárként lassan a könyökünkön jön ki, hogy nekik más kell, mint ami nekünk kellett annak idején. De mi a helyzet a világgal? Arról mennyire lehet biztos tudásunk, hogy vajon milyen lesz a világ 20-30-40 év múlva? Hogyan tegyünk sikeressé bárkit, ha nem tudjuk, mi lesz majd a siker kulcsa akkor, amikor ő lesz felnőtt?

Mérő László előadásának címe Tudásmegosztás Extremisztánban. Számomra az előadás legfontosabb üzenete az volt, hogy gyermekeinket hozzá kell segítenünk ahhoz, hogy boldogulni tudjanak a nagybetűs életben, hogy elég „gazdagok” legyenek ahhoz, hogy a jövő problémáit orvosolni tudják. Ezt azonban a jól ismert módszerekkel már nem tehetjük, de nem azért, mert a mai gyerekeket már nem az köti le, mint a régieket. Hanem azért, mert az élet egyre több területe „Átlagisztán” helyett „Extremisztánban” zajlik.

Hogy mi különbözteti meg e két területet? Átlagisztánban hasznos a szabálykövetés, a komformizmus, célszerű a közepes kockázat vállalása, mert Átlagisztán előrejelezhető, megjósolható. Átlagsiztánban a speciális tudás mértéke adja az okos embert.

Extremisztánban a legnagyobb kihívás, hogy teljesen kiszámíthatatlan, előre meg nem jósolható, divatos szóval élve random. Így hasznos a nonkomformizmus, a szkepticizmus, célszerű a nagyon kis, vagy épp ellenkezőleg, a nagyon nagy kockázat vállalása, és ebben a birodalomban a fantázia az úr.  És Extremisztán visszafordíthatatlanul hatol be életünk minden területére.

Vajon hogyan készíthetjük fel gyerekeinket Extremisztán kíhívásaira? Mérő válasza erre a konvertálható tudás. Ma már nem tényanyagot, kész „tudáskonzerveket” kell átadnia egy tanárnak. Modelleket és maketteket kell tanítani (lényegében működési sémákat, struktúrákat) és azoknak validálását, a képességet arra, hogy az elérhető információkat megfelelő kritikával tudja kezelni az, aki egy probléma megoldása után kutat.

Mérő előadására adekvát válasz volt Halácsy Péter és az ő gondolatai. Előadásának címe: Milyen iskolát tervezne egy mérnök ma? Halácsy abból indult ki, hogy a ma embere – tehát a ma fiatalja – képes az önszabályozó tanulásra, melynek üzenete számomra nagyban összecseng a Summerhill demokratikus iskola üzenetével: a gyerek azt tanulja, amit szeret vagy úgy érzi, hogy szüksége van rá. Tanítsuk meg arra, hogy ezt ki tudja fejezni és meg tudja élni, aztán legyen az ő döntése, hogy mivel szeretné tölteni az idejét. Emellett legyen alapvetés a „csinálva tanulás” és a saját tanulási célok fejlesztése. Ebben a tanár kizárólag a facilitátor szerepét töltheti be és ez a tanulási folyamat megtörténhet bárhol, nem kell, hogy egy iskolaépületben zajlódjék. Innen el is jutunk a homeschooling és az after school csoportok létjogosultságához, melyek azonban Magyarországon még gyerekcipőben járnak, perspektívának viszont roppant érdekesek és tanulságosak.

Úgy, ahogy Summerhillről vagy általában a demokratikus iskolákról, illetve a homeschoolingról formált vélemények a mai napig megosztják a pedagógustársadalmat és a szülőket egyaránt, úgy Halácsy gondolatai is egyszerre voltak forradalmiak és megkérdőjelezhetők a magyar oktatáspolitika keretei között. Az üzenet azonban egyértelmű: erőforrás-hatékonyság helyett (túlterhelt, specializált tanárok dolgoznak külön) megoldás a folyamathatékonyság növelése. A tantárgyak helyett a projektek, tevékenységterületek, melyekben a részvétel nem kötelező és a tanárok közös erővel dolgoznak egy közösség facilitálásán, mentorálásán. Ezt a gyakorlatban nem egyszerű, de nem is lehetetlen megvalósítani.

Mi az, ami számomra különlegessé tette ezt a két előadást? Az a másfajta nézőpont, melyet mi tanárok ritkán hallunk, mert azt hallgatjuk, azzal vagyunk elfoglalva, hogy módszereinket a mához igazítsuk. Ez a nézőpont pedig épp arról szól, hogy nemcsak a gyerekek változtak, a világ is, és olyan rohamtempóban változik tovább, hogy egy pillanatra sem szabad azt hinnünk, hogy mi most TUDJUK, hogy gyerekeinknek mi lesz jó MAJD, ha ők lesznek felnőttek. Arra kell figyelnünk, hogy MOST mi a jó nekik, hiszen minden szabadon választott tevéknységgel, melynek „csinálására” belső motivációt éreznek, sokkal többet tanulnak, mint bármilyen rájuk erőltetett feladatból, akkor is, ha azt játékosítva vagy differenciáltan, a Z generáció újfajta igényeire szabva akarjuk elsajátíttatni velük.  Tehát módszereink megváltoztatása hozzájárulhat saját és tanulóink jobb közérzetéhez minden bizonnyal, de önmagában ez még nem biztos, hogy elég a későbbi boldoguláshoz.

Ha mindezzel egyetértek – és azt gondolom, egyetértek – akkor merőben új alapokra kell helyeznem pedagógiai gyakorlatomat. És Ön? Egyetért?

Az ezen való töprengéshez ajánlom jó szívvel az alábbi irodalmakat:

Carol S. Dweck: Szemléletváltás – A siker új pszichológiája

A. S. Neill: Summerhill – A pedagógia csendes forradalma – A pedagógia csendes forradalma

Niklas Modig-Par Ahlstrom – This is Lean: Resolving the Efficiency Paradox

Váczi Dorka

A Neteducatio termékeivel igyekszik újfajta szemléletet becsempészni a pedagógusok hétköznapjaiba. Válogasson szakkönyveink közül kedve szerint: https://neteducatio.hu/termekkategoria/szakkonyvek/

MOST ÉRDEMES MEGNÉZNI: