„Mert adni jó!”

Készítette: Karczewicz Ágnes

Előzmény 1:

Arról már a tanév elején írtam, hogy úgy alakult az életünk, hogy idén átköltözött a csoportunk az egyik épületből a másikba és azt is leírtam, hogy ezt a gyerekeinknek egy meselevél segítségével „magyaráztuk” el, melyben az új épület udvarán álló vagy 100 éves juharfa kért tőlünk segítséget:

Kedves Cinegefiókák!

Juhar apó vagyok. Én vagyok az a vénségesen vén juharfa, aki a Száva utcai óvoda udvarán vigyázok az ott növekedő virágokra, apró népekre, és most segítséget szeretnék Tőletek kérni. Hogy miért azt a levelem végére megfogjátok tudni. de előbb elmesélem nektek életem szépséges, izgalmas történetét.

Lassan 100 éve, hogy egy kis magocskából kibújtam a föld alól, és amit először megláttam az a körülöttem álló hatalmas, szépséges, mosolygó, halkan susogós fák sokasága volt. Őriztek, védtek, ágaikkal simogattak és én cseperedtem. Ifjú csemeteként olyan naggyá akartam válni, mint ők. Sikerült. Hatalmas törzsem és vastag ágaim olyan erősekké váltak, hogy rá- és beleköltöztek először a cinegék, aztán egy tengelice család és végül a sűrű lombok takarásában már manók is ugrándoztak a lombjaim között. Nagyon szerettem őket. A legjobb barátaim lettek. Nyugalomban, békében éltünk hosszú, hosszú éveken keresztül.

Aztán egy reggel, megérkezett egy embercsalád, aki pár lépéssel arrébb elkezdett építeni egy házat. Nagyon izgalmas volt látni, ahogy kinőtt a földből, mint annak idején én. Volt egy pöttöm lányuk, akit Panninak hívott az anyukája, aki minden reggel kiszaladt hozzám, átölelt és elmesélte álmait, titkait. Nagyon-nagyon megszerettem. Meséket susogtam, amikor szomorú volt. Rázkódtam a nevetéstől, amikor az ágaim között mászkált és világ legboldogabb fájának éreztem magam. Teltek-múltak az évek, és egyre több ház épült körülöttünk. Utcák épültek, melyeken emberek jöttek-mentek, autók robogtak és a Vén Fák Tanácsa úgy döntött, hogy másnap éjszaka madarastól, apró népestől és manóstól feljebb költöznek a hegytető felé. Én és még néhány társam (a templomkert hársfája, a Főtér fenyője és a falu elején álló gesztenyefák) azonban úgy döntöttünk, hogy maradunk. Kíváncsiságunk itt tartott. Nektek elárulom, hogy engem leginkább Panni szeretete tartott a helyemen.

Ismét eltelt néhány év és Panniból szépséges felnőtt lett, aki a kis házat kibővítette és napközben a környék gyerekeivel ott játszott, énekelt, rajzolt és persze minden gyerek az ágaim között tornázott, ücsörgött. Panni megtanította nekik, hogy ha átölelnek, megsimogatnak akkor minden bajuk, bánatuk, szomorúságuk egyből elmúlik és én még magasabbra nyújtózkodtam a büszkeségtől.

Évek jönnek, évek telnek és én minden tavasszal várakozással telve ébredek fel a téli álmomból és bontok hatalmas koronát, hiszen tudom, hogy a kis barátaim már nagyon-nagyon várják, hogy játszhassanak az árnyékom alatt. Idén tavasszal azonban valahogy szomorúsággal telve ébredtem fel. Álmomban a gyerekek mellett a régi barátaim is visszaköltöztek az ágaim közé. Nagyon szép álom volt: együtt, egy helyen mindenki, akit szerettem: gyerekek, madarak, apró népek és a huncut, csalafinta, kedves manók, de ez csak álom volt és azóta is csak sóhajtozom: de jó lenne, ha…

A sóhajaimat meghallotta egy szellőgyerek. Letelepedett az egyik ágamra és megkérdezte:

• Miért vagy ilyen szomorú?

Elmeséltem neki az álmomat és ő így szólt:

• Szél apám azt mesélte, hogy Nagykovácsiban van egy Cinege csoport, akik kapcsolatban vannak a madarakkal, fákkal, virágokkal, apró népekkel és a manókkal. Nem tudom, hogy ez igaz-e és tudnak-e segíteni, de próbáld meg! – és azzal továbbröppent és én megírtam Nektek ezt a levelet. Segítenétek? Visszacsalogatnátok a madaraimat, manóimat? Élnétek körülöttem? Megölelnétek reggelente?

Kérdések sokasága, melyre várom a válaszotokat.

Segítségetekben bízva, válaszotokra várva szép nyarat kívánok: Juhar nagyapó

Segíteni akartunk és költöztünk, de sajnos Juharapó nagyon-nagyon beteg volt és le kellett vágni a koronáját és a törzséből is egy nagy darabot. A gyerekeink folyamatosan azt kérdezgették, hogy vajon most hova költöztek a manók. Fogalmunk sem volt róla és nagyon féltettük őket.

Előzmény 2.

Mikulás előtt rátaláltunk egy kezdeményezésre: „Hagyj el egy Mikuláscsomagot”. (https://behir.hu/hagyj-el-egy-mikulascsomagot), melynek lényege, „hogy december 6-án, hagyjunk el egy Mikuláscsomagot, játékot, könyvet, a parkban egy padon, buszon, vonaton, orvosi váróban, vagy a hivatali folyosó ablakpárkányán, az oviban, a suliban, a bolt mellett, a játszótéren – bárhol, ahol sokszor megfordulunk, ahol sok ember jár és ahol megtalálhatják”.

A Mikulásváró nap előzménye:

Nagyon megtetszett az ötlet, hiszen kiemelten fontosnak tartjuk, hogy a gyerekeink átérezhessék a „segíteni, adni jó” érzését és ez ismét egy olyan helyzet, amely hozzásegíthet ehhez, na de hogyan is tehetnénk meg ezt úgy, hogy ne romboljuk le a Mikulás mítoszát?

Természetesen egy újabb meselevéllel, amely segít kapcsolódni a programhoz, megmagyarázza, hogy miért is „kell” nekünk összeállítanunk a csomagokat és itt, ott „elhagynunk” (és persze abban is, hogy a már hagyományos „mikulásváró uzsonnát is elő tudjuk készíteni).

Kedves Cinegések és Tengelicések!

Tudom, hogy egy kicsit meglepő, hogy én, a Mikulás írok nektek most levelet. A tieteket sok ezer másikkal együtt megkaptam és próbálom, próbálnám is a kéréseiteket teljesíteni, de most igazán bajba kerültem, de jobb lesz, ha az elején kezdem.

Azt biztos, hogy tudjátok, hogy a Mikulásgyárban – egész évben – sok tucatnyi manó, krampusz és kistündér segít nekem, hogy csomagokba kerüljön minden meglepetés, melyet egyetlen éjszaka, a rénszarvasaim által repített szánomon Rudolffal az élen, körbejárva a Földet, kéményekbe bujkálva (vagy másképp, de ez maradjon az én titkom) elrejtem az ajándékaimat, de valahogy sohase elég a szorgos kéz. Az utolsó hetekben még mindig sok-sok csomag vár összeállításra, csomagolásra, ezért örültem meg annak, amikor úgy 30-40 napja egy seregnyi kismanó kopogtatott a házam ajtaján.

– Hát Ti Kik vagytok és hogy kerültetek ide? – kérdeztem tőlük.

– A nagykovácsi Bükk apó manói vagyunk, és átmenetileg szállást keresünk, mert Bükk apó már nagyon öreg és beteg. A fák orvosai megpróbálták meggyógyítani és ezért levágták az ágait és hallottuk, hogy arról beszélgetnek, hogy ha nyugalomban tölti a telet, akkor talán tavasszal új hajtásokat tud majd növeszteni. Ezt meghallva úgy döntöttünk, hogy egy időre elköltözünk, hogy erősödhessen. Tudtuk, hogy jó kezekben hagyjuk, hiszen a Cinegék és Tengelicék vigyáznak rá.

– Állj, állj! – szóltam közbe. – Mielőtt folytatnátok, gyertek be! Melegedjetek meg a kandalló mellett, igyatok egy forró kakaót, hiszen látom, hogy cidriztek az itteni hidegben.

A manók így is tettek, és a kályha melegénél folytatták a történetet.

– A Cinegések és Tengelicések Nagykovácsiban élő gyerekek, akik mindig segítenek a környékükön lakó manóknak, az apró lényeknek, madaraknak, ha azok valamilyen bajba, kalamajkába kerülnek. Ők segítettek abban is, hogy ismét visszaköltözhessünk Bükk apóhoz, de ez egy másik történet és, ha megengeded, hogy itt maradjunk a télre, amíg Bükk apó megerősödik, akkor elmeséljük Neked.

– Persze, hogy maradhattok, mert a szorgos kezekre itt mindig szükség van. – válaszoltam és körbevezettem őket a gyárban. Legjobban a csokigyártó futószalag tetszett meg nekik, ezért aztán ott kezdtek el dolgozni. Szorgos kezeik alatt csak úgy égett a munka, de aztán amikor a mogyorós szeletek készítése került sorra (tudjátok az a fajta, amelyben egész mogyorók vannak) sorra megbetegedtek. Fájt a pocakjuk és kiderült, hogy bizony-bizony, a csokis mogyoró a kedvencük és jócskán dézsmáltak az édességből. Persze, hogy csikart a hasuk, ezért ágynak dőlt mindegyikük és kamillateát szürcsölgetve gyógyulgatnak éppen. A gyártószalag azonban nem állhat le, ezért a csomagolóegységből kellett odaküldenem manókat. Így is tettem, de így meg a csomagolóban maradtak kevesen, pedig az utolsó napokban itt van a legtöbb munka. Teljesen kétségbe estem, fogalmam sem volt, hogy hogyan oldhatnám meg a problémát és aztán hirtelen eszembe jutottak a torkos manók által meséltek. Eszembe jutottatok Ti Cinegések és Tengelicések. Arra gondoltam, hogy ha a manóknak segítetek, akkor talán-talán nekem is. Hát ezért írom most a levelem. Segítenétek? Elvállalnátok, hogy „tiszteletbeli” mikulásmanók legyetek ebben az évben?

Ha igen, akkor küldenék egy kosárnyi finomságot, melyet zacskókba kellene raknotok és Mikulás délutánján szét is kellene hordanotok Nagykovácsiban.

Ennyi lenne a dolgotok, de nekem nagy segítség lenne, és nagy örömöt okoznátok vele.

Gyors válaszotokat várva, szeretettel, a Mikulás.

U.i.: Ha vállaljátok, akkor küldök mindegyikőtöknek egy-egy kitűzőt, mely azt jelképezi, hogy tiszteletbeli mikulásmanók lehettek ezen a délutánon.

A mikulásváró nap:

A Mikulásváró nap délelőttjén találtunk egy nagy kosarat mindenféle földi jóval és a levéllel:

Természetesen vállaltuk, hogy segítünk és megkezdődött a mikuláscsomagok „sorozatgyártása”.

Vigyél haza!

Mi, – a Mikulás megbízott manói – azért hagytuk el ezt a csomagot, hogy szebbé tegyük a napod!

Szép adventi napokat!

Miután összeállítottuk a csomagokat még megfestettük a délutáni uzsonnához a terítőinket is.

Felkelés után útra keltünk és itt is, ott is elrejtettük a csomagokat, és Iván kíséretében a Fő téren énekeltünk is egy kicsit az arra járók örömére:

Mikulásváró uzsonna

Mire visszaértünk az óvodába, szorgos „manókezek” már meg is terítettek az uzsonnához, mely forró tejszínhabos kakaóból és természetesen csokis kanálból és mini kuglófból állt:

És az este végén mindenki megkapta a „segítő manóságát” igazoló kitűzőjét is:

A csomagok „utóélete”:

Ezt a kedves csomagot találtam ma az ajtó előtt.
Először azt hittem, hogy valaki elhagyta, de nem.
A Mikulás megbízott manói hozták, hogy szép legyen a napom.
NAGYON SZÉP LETT!!!
KÖSZÖNÖM ♥️
Kibontottam és az van benne, amit gyerekkoromban is hozott a Mikulás.

Mindenkinek további szép adventi napokat!