Tegnap megjelent az Indexen egy cikk arról, hogy Romániában megtiltják a tanórai/iskolai telefonhasználatot, melyben azt is leírták, hogy ez a rendelkezés Franciaországban már a tabletekre vonatkoztatva is érvényben van. Az Index indított egy szavazást (Ön szerint a magyar iskolákban is el kéne venni a mobilokat?), melynek jelenlegi állása (2914 igen és 1271 nem) e sorok írója számára megdöbbentő volt.

Abba a kérdésbe most nem is mennék bele, hogy mennyire rossz maga a kérdésfeltevés, hiszen egy ilyen cikk alatti rövid szavazásban valóban nehéz jobban árnyalni egy ilyen fontos témát. Bár azt hiszem, az eddigiekből is leszűrhető volt, hogy mennyire helytelenítem a mobileszközök iskolából való kitiltását, azért le is írom a szabatos véleményem: egy digitális világban visszavezetni a gyerekeket a tábla-kréta-diavetítő világába tragikusan rossz döntésnek tartom. Azonban miután egy személyes kommentárral megosztottam mindezt a Facebook oldalamon, akkor ért a még nagyobb sokk.

Tanult és széles látókörű nem pedagógus barátaim helytelenítették a gondolataimat és kezdtünk hosszas kommentháborúba és üzenetváltásokba, miközben tanár kollégáim és barátaim kardoskodtak a telefonhasználat mellett. Azt kellett tapasztalom, hogy a téma rendkívül megosztó, és azt, hogy nemcsak a pedagógustársadalom sok tagja, de a szülők/felnőttek sincsenek felkészülve a valódi szemléletváltásra, holott attól hangos a média és a közösségi oldalak, hogy a mai világban, a mai gyerekeket már nem úgy kéne tanítani, mint 50 éve. A frontális oktatás helyett valódi problémák megoldásával kellene tevékenykedtetni a tanulókat, a lexikális tudásátadás helyett sokkal inkább a 21. században szükséges kompetenciák fejlesztésére kellene helyezni a hangsúlyt és így tovább.

És akkor azt kell szomorúan tapasztalnom, hogy a nagy egyetértés kapcsán, miszerint a dolgokon változtatni kell, némi hiba van a gépezetben. Jobban megkapargatva a felszínt, látható, hogy nem is akarjuk igazán, hogy a gyerekeinknek jobb legyen. Pedig lehet jobb. Az IKT-eszközök használata, a demokratikus nevelés, a pozitív pszichológia használata, az élménypedagógia, a kutatás- és probléma alapú tanulás, a nagyobb tanulói autonómia mind-mind boldogabb, kiegyensúlyozottabb gyerekeket eredményeznek, akik kevésbé érzik nyűgnek a tanulást. És mi lehet ennél fontosabb? Ez nagy és áldozatos munka a pedagógusok részéről, de aki belevágott, mind azt gondolja, hogy megéri. Ön szerint megéri?