Minden az I. Országos Teadélutánon kezdődött, melyet a Neteducatio szervezett 2016-ban. Az előadásunk közepén Ági és Anna elindultak egy irányba, virággal a kézben, és én nem értettem mi történik? Akkor láttam, hogy a sorok közül felemelkedett egy törékeny alkatú hölgy, szerény, kedves mosollyal az arcán, ő volt Karlócai Mariann (Komámasszony, hol az olló, a Kisgyermekek játékos, az Hajtogatási egyszeregy c. könyvek írója, játéktörténész, ő az az óvodapedagógus, aki 1948-ban magánóvodát hozott létre). Karlócai Mariann néni ma 92 éves, hihetetlenül aktív, fitt és érdeklődő. Akkor még nem sejtettem, hogy pár hónap múlva ismét találkozhatok és hosszabb beszélgetésre is lehetőségem nyílik vele, azon a helyen, ahol létrehozta a gyerekek számára az óvodát. Az interjú az otthonában készült.

58 évvel ezelőtt Mariann néninek volt egy álma. Volt egy álma, hogy a gyerekek számára egy olyan óvodát hoz létre, ahol a gyerekek önfeledten élhetik a hétköznapjaikat. Ennyi év távlatából azt kell mondanom, Mariann néni akkori terve és álma „meghaladta a saját korát”.  De kezdjük az elején!

Volt egy megbeszélt időpontunk Karlócai Mariannal, akkor még nem tudtam, hogy nem egyedül fogok hozzá érkezni. A véletlen hozta így, vagy a sors akarta, nem tudom, de Nagykovácsiban Ági (Az óvodapedagógusok Nagykönyvének egyik nagyszerű szerzője) óvodájában voltam, amikor Ági bemutatott egy kolléganőjének: Cinege Orsinak, akiről kiderült, hogy Mariann néni egyik ovisa volt.

Milyen emlékeid vannak az óvodai életről és természetesen Karlócai Mariann néniről?

„Akkor minden természetes volt számomra, olyan, mint az otthonom folytatása, szerves része lenne. Az egyetlen, ami eszembe jutott: BIZTONSÁGBAN ÉREZTEM MAGAM, de ez sem tudatosult bennem, csak egy nyugodt, vidám, felszabadult érzésben manifesztálódott … Egyszerűen csak jó volt ott, Vele lenni!

Azóta sokat beszélgettem Mariann nénivel, és utólag – a szakma berkeiben némi jártasságot szerezve – döbbentem rá, hogy e mögött milyen mélységű szakmai tudás rejtőzött. Mindez megfejelve azzal, hogy Mariann néni erre született, és azon kevesek egyike, aki a tehetségében teljesedhetett ki.”

Délután már nem volt kétséges, hogy mi hárman együtt érkezünk Karlócai Mariann otthonába.

Mariann néni részéről a meglepetés óriási volt, baráti ölelések után már terített is számunkra, Orsi pedig otthonosan mozgott a számára már jól ismert konyhában. Aztán leültünk beszélgetni. A nagy találkozásról pillanatkép is készült:

Balra ül Orsi (volt óvodás), középen Karlócai Mariann, jobbra pedig Karczewicz Ágnes.

A kedélyes és jókedvű beszélgetések után, a meglepetésvendégek elköszöntek, Mariannal pedig beszélgetni kezdtünk. Bátran merem használni a tegeződő formát, hiszen ő kérte így, idézem a szavait: „pedagógusok egymás között így szokás”.

Honnan jött az ötlet, hogy megnyisd az óvodát az otthonodban? Miért pont ezt a hivatást választottad?

Hallottam, hogy léteznek magánóvodák, amelyek „Gyerekfoglalkoztatóként” működtek, nem óvodaként. Az én Gyerekfoglalkoztatóm ’48-ban nyílt meg, mert meggyőztem a szüleimet, hogy nyissunk egy ovit. Az óvoda 57 évig működött.

Az ovi 9-13 óráig tartott, ahol egyedül voltam a gyerekekkel, naponta 20-25 gyermek érkezett hozzám, akik három- és hatéves korúak voltak. Reggel megérkeztek, majd tízóraiztunk, negyed 11-kor kézmosás. Napostáblánk is volt (mert csináltam a gyerekek számára), előző nap már bejegyeztem, hogy ki lesz holnap a napos, a gyerekek így erre már felkészültek, másnap pedig ebben a tudatban érkeztek az oviba.

Reggel csak szabad játék volt, majd leültünk dolgozni. Hétfőn mindig tornával kezdtem, a többi napokon rajzolás, festés, gyurmázás. Minden rajzra ráírtam a gyermek nevét és elmeséltettem, hogy mit rajzolt. A fantáziajátékokat sokkal többre becsülöm mindennél. Szabad játékunk alatt a gyermek bármit kivehetett, bármit csinálhatott.

Mi a „nevelési évben” az évszakok szerint mentünk, ezen belül mindig volt egy központi téma.

Mikulás érkezett hozzánk, a Mikulás számára volt egy karosszék, abba beleült, így várta a gyerekeket. Karácsonyt csak kis körben tartottuk meg, csak ajándékokat készítettünk, a karácsony ünnepét meghagytam a családok számára. Farsangkor mindig volt egy központi téma, pl.: bohóc, ehhez tanultunk verseket, énekeket. Jelmezbálokat szerveztem, ahol a ruhákat mindig a szülők készítették el. (Volt olyan gyermek, aki egy alkalommal hirdető oszlopnak öltözött). Álarcot viszont SOHA nem csináltunk, az ijesztő volt a gyerekek számára. Meghívókat magam készítettem és terveztem, a férjem színes papírokat is szerzett, ami akkor nagyon nagy dolognak számított. Húsvétkor pedig tojásokat kerestünk. Az óvodai felszerelésünkhöz tartozott az összecsukható asztal, kisszékek, amelyet mai napig őrzök, játékok, még Lego is volt, de műanyag játékot nem hoztam be az oviba.

Mindig egyedül voltam, sokan megkérdezték tőlem, hogy nem félek egyedül hagyni a gyerekeket, ha mosdóba kell kísérnem őket, hogy tudok egyedül figyelni 20-25 gyermekre? Mindig azt válaszoltam, minden csak beszélgetés kérdése. Mindent megbeszéltem a gyerekekkel. Türelmes voltam, soha nem kiabáltam, ha néha előfordult, hogy beszélgetnem kellett egy-egy gyermekkel, akkor a kisfiú vagy kislány leült a székre, és csak mi ketten megbeszéltük, hogy mi a helyes. Volt nekem autista és túlmozgásos gyermekem is, persze akkor ez még nem volt így diagnosztizálva.

Saját gyerekeimet is neveltem, egyszer valaki megkérdezte: Miért vagyok olyan szigorú a nagyfiamhoz? Ez addig fel sem tűnt nekem, gondolom azért voltam szigorú: „nehogy szó érje a ház elejét”. Ezután már én is figyeltem arra, hogy a fiammal ne legyek szigorúbb.

Nagyon sokat játszottunk a gyerekekkel, a Komámasszony, hol az olló c. könyv is így született meg. Kutattam, gyűjtöttem, könyveket olvastam, figyeltem, jegyzeteltem és minden játékot kipróbáltam a gyerekekkel. Így született meg a játékgyűjtemény. Ugróiskola szabályaihoz például 200 db játékot találtam, minimális különbséggel. Mind a 200 ugróiskola szabályait leírtam, lerajzoltam és egy füzetben őrzöm.

Ma már 5500 játékom van, melyeket ’68-ban kezdtem el gyűjteni.

Emlékszel az első olyan játékra, amely a gyűjteményed első darabja volt?

Hogyne! Férjemmel mi sokat kirándultunk, ’68-ban épp a Zempléni hegyekben, egy Méra nevű faluban jártunk, ahol a gyerekek ugróiskolát játszottak és bigét. A bige olyan, mint a seprűnyél, csak mind a két vége hegyes. Bementünk a faluba a tanító bácsit megkeresni, hogy mesélje el, hogyan kell ezt a játékot játszani. Erre mind a 20 gyereket behívta, mind a húsz gyerek behozta a bigéjét, megmutatták a játékot, én pedig csokit adtam a gyerekeknek. Azóta már 5500 játékom van, minden játéknak külön története.

A beszélgetésünk végén közösen „szoliter” játékot játszottunk, (egyedül kell játszani), de Mariann kedvesen segített. Játékunk közben azt is megtudtam, hogy ezt a játékot egy francia fogoly találta ki, és ő Indonéziából kapta.

Jó egészséget kívánok Mariann néninek!

Nótinné Csikós Marianna