Cikksorozatunk következő interjúalanya Koncz Andrea óvónéni. A Nagyváradi Tanítóképzőben végzett 1995-ben és már iskolás éveiben tudta, hogy óvodás gyerekekkel szeretne foglalkozni. Annak idején Romániában nem volt szükséges felsőfokú végzettség ahhoz, hogy munkába állhasson egy óvónő, így hát 19 évesen megkapta első csoportját egy Nagyváradtól 23 km-re lévő faluban, ahol azóta is tevékenykedik. Mivel saját gyermekük nincs, minden energiáját, kreativitását az ovisaira szánja és örömmel tölti el, mikor pozitív visszajelzéseket kap tőlük vagy szüleiktől.

Miért pont ezt a hivatást választottad?

Kezdjük akkor a legelején: szüleim elmondása szerint, kislány koromban is mindig szerettem a nálam kisebb gyerekeket babusgatni, sokat babáztam, a húgomat is szinte mindig irányítani próbáltam. Telt az idő, iskolás lettem, és mondhatni jó tanuló voltam. Mire a gimnáziumot elvégeztem, döntést kellett hozni arról, hol is szeretném folytatni a tanulmányaimat.

A szüleim, az osztályfőnöknőm azt javasolták, próbáljam meg a felvételit a Tanítóképzőbe. Nálunk, Romániában, akkoriban a Tanítóképző öt éves volt, viszont az érettségi vizsga letételével állást kaptál, taníthattál. Pont ezért nagyon sok jelentkező volt, nehéz volt bejutni és még a felvételi előtt szúrópróbák voltak (ének, torna, rajz, beszéd, szépírás). Sikeresen felvételiztem és az öt év alatt rájöttem, jól választottam. Így az érettségi után, friss végzősként,1995 őszén saját csoportot kezdtem vezetni egy falusi oviban, ahol azóta is dolgozom.

Ki a példaképed és miért ő? 

A példaképekkel mindig bajban vagyok… Nem tudnék megnevezni egy valakit… Általában azt vallom, hogy egyedinek kell lenni és a saját utunkat megtalálni és bejárni. Ezért nincsenek példaképeim, de nagyon sok kolléganőm van, akikre felnézek. Ha feltétlenül a “példakép” szót kell használnom, akkor annak számítottak az óvó nénik, akik diákként segítettek elsajátítani a szakma módszertani részét gyakorlatilag, akik lelkesedéssel, türelemmel, bizalommal fordultak felém is. Aztán ugyancsak példaképnek mondhatóak azok az óvó nénik, akiket az évek alatt ismertem meg és akiktől tanultam, mert mindenki másképp csinálja. Mégiscsak a legnagyobb példaképem az ANYUKÁM, aki, annak ellenére, hogy nem óvónő a legnagyobb bizalommal volt irántam, ő volt az, aki ha valami szépet látott egy ovi ablakán, lerajzolta nekem, szemléltetőket segített készítenem.

Milyen pedagógiai módszereket ötvözöl munkádban?

Én a hagyományos módszereket tanultam és alkalmaztam évekig. Módszertanilag ezeket találom kézenfekvőnek, mert fontosnak tartom azt, hogy egy foglalkozás legyen szépen felépítve. Amit mostanában tapasztalok, legalábbis nálunk Romániában, hogy próbálunk átvenni külföldről mindenféle új dolgot, amire mi még nem feltétlenül vagyunk felkészülve. Régebben összefüggés volt a napi tevékenységek között, de attól még a matek matek volt, a zene zene stb. Próbálok élni azzal a szabadsággal, amit a “falusi óvoda” ad és pedig az, hogy jobban oda tudok figyelni arra, ami a gyerekeknek igazán tetszik. Így Montessori- vagy Waldorf-módszert is becsempészek  a hagyományos módszerek mellé, így kellemesebbé, élvezetesebbé tudom tenni a napi tevékenységeket a gyerekek számára.

Mi a pedagógiai hitvallásod?

Ezt röviden úgy fogalmaznám meg, hogy “Mindent a gyerekek érdekében.”

Mire vagy a legbüszkébb a pedagógiai pályádon eltöltött idő alatt?

21 éve vagyok óvó néni, és amire a legbüszkébb vagyok az, hogy szeretettel gondolnak vissza rám, a mostmár felnőtt ovisaim, hogy visszajárnak az oviba, megkerenek, éreztetik velem, hogy még mindig szeretnek és hálásak az oviban eltöltött évekért.

Honnan szerzed az inspiraciót?

Pályafutásom elején sokkal nehezebb volt mint most. Nem volt internet, nem volt honnan ihletet szerezni. Saját kreativitásunkra kellett hagyatkozni. Nehezebb volt, viszont sokkal egyedibb. Én jobban szerettem. Anno sokat gondolkodtam azon, hogy mit is csináljak a gyerekekkel, mivel lepjük meg az anyukákat, milyen szép karácsonyi vagy húsvéti üdvözlőlapot készítsünk?

Most valahogy sablonássá váltak a dolgok: látunk valamit a neten és ugyanaz az ötlet végigsöpör, mint egy hullám. Ettől függetlenül én is benne vagyok netes, kreatív, óvodai csoportokban és nagyon sokszor nagy jó ötleteket találok, próbálok én is megosztani a sajátjaimból és a lényeg, szerintem az lenne, hogy egy adott alapötletet továbbgondolva sajátossá tegyük.

Ihletet szerezhetünk a netről, de a leginspirálóbbak MINDIG A GYEREKEK, akikkel dolgozunk. Nekem ők a mozgatórugóim, ők ihletnek meg, nekik készítek dolgokat és a legfontosabb az, hogy ők élvezzék a játékot azzal, amit készítettem, vagy élvezzék az elkészítését annak. Ha ez megvan, akkor jó úton haladunk.

Miért jó tanítani 2017-ben?

Válaszolok egy kérdéssel: miért ne lenne jó? A gyermek mindig gyermek, attól függetlenül milyen évszámot írunk a naptárban. A felnőtté válást ugyanúgy fel kell építeni, mint régebben. Nekem azért jó, mert még mindig kihívást látok benne, mert még mindig lelkes tudok lenni, mert nem hagyom, hogy bedaráljon a rendszer, mert látom a gyermeki lélek szépségét, tisztaságát, nyitottságát, kíváncsiságát, tudásvágyát. Ha ezek nem lennének, már nem szeretnék tanítani.

Két jótanács kezdő kollégáknak?

Nem igazán szeretek tanácsokat adni, mert általában nem fogadják meg őket. J De ha mégis adnom kellene, akkor a fenti válaszaimból adnám azokat is, és pedig:

• Mindig a saját útjukat keressék, így lesznek egyediek! Ne akarjanak olyanok lenni, mint más!
• Maradjanak nyitott lelkűek, ne nyomják el a bennük rejtőző gyermeket és akkor mindig meglátják majd a szakma szépségét, akkor is, mikor az nem éppen a legszebb arcát mutatja. Mosolyogjanak sokat, nevessenek nagyokat, együtt a gyerekekkel és MINDIG A SZERETET vezérelje őket, úgy a munkában, mint a magánéletben.