„Réges-régen” megszületett ez a könyv és benne egy „folytatásos mese”, mely családomról és családi manónkról, Tinoruról szól. Amikor kitaláltam a történetet, már akkor az volt a cél, hogy a benne található történetek az óvodai életünk részévé is váljanak. Aztán teltek, múltak az évek és valahogy soha nem sikerült a terveinkbe belecsempészni őket. Idén vettünk egy nagy levegőt és elhatároztuk, hogy ha, törik, ha szakad hónapról, hónapra szánunk pár napot arra, hogy ez a mese „élővé” váljon.

Ebben az összeállításban bemutatom Nektek, hogy ez hogyan is sikerült szeptemberben.

Írta: Karczewicz Ágnes

1. Szeptember közepén kinyomtatva, borítékba rakva találta meg minden gyerek – ébredés után a párnáján – a manóbélyeggel ellátott, borítékba zárt levelet, melyben az első történet volt:

Részlet a könyvből, levélből:

Tinóru a családba kerül, és a család költözik

Nyár volt és mi kutyástul, macskástul ismét Gyűrűfűre mentünk nyaralni. A gyerekek szerint ez a világ közepe, mert itt lehet lovagolni, nagyokat barangolni, kemencében kenyeret sütni, vályogtéglát vetni, traktort vezetni, házi tejfölt reggelizni és el lehet látogatni Bükk apóhoz…

Még jóformán ki se szálltunk az autóból. amikor a két nagyobb máris rákezdte:

– Most azonnal menjünk Bükk apóhoz! Légyszí!!! Légyszí!!! Légyszí!!!

Így aztán nekivágtunk: meredélyben le és fel, ösvényen jobbra és balra kanyarogva és egyszer csak ott állt fölénk magasodva Bükk apó. Olyan hatalmas, hogy öten összekapaszkodva is alig tudtuk átölelni. Miután szokásunkhoz híven, illendően köszöntöttük, elkezdtünk kincset keresgélni. Bodza azonban éktelen csaholásba, ugatásba kezdett és mi hiába kémleltünk körbe, körbe nem láttuk, hogy kit vagy mit ugathat ilyen mérgesen. Odamentünk hozzá, hogy megnyugtassuk és egy csigaházat találtunka lábainál. Azt ugatta ilyen haragosan és mi nem értettük, hogy mi a baja. Petya felvette, zsebre vágta és hazaérve betette az ablakba.

Teltek, múltak a napok és elérkezett a haza indulás ideje. Már mindent összecsomagoltunk és elköszöntünk a vendéglátóinktól, amikor Petyának eszébe jutott a csigaház, Visszaszaladt érte és elindultunk a város felé.

Nem volt zökkenőmentes az út a lakásunk felé. Először is dugóba kerültünk és órákon át lépésben haladtunk. Kifogyott a benzin és Apának kannába kellet hoznia és ráadásul még a kerekünk is kidurrant

– Micsoda nap ez a mai! – jegyezte meg Apa, de aztán végre, valahára hazaérkeztünk.

Azonban otthon sem lett vége a balszerencse sorozatnak. a bőröndök zárja sorban kipattant és minden kipotyogott belőlük. Nem volt áram a lakásban és ezért jóformán semmi nem működött. A vízcsapot megnyitva csak szörcsögő hangokat hallottunk, de víz az nem jött ki belőle. Ennyi viszontagság után mindenki hamar mély álomba merült.

Reggel arra ébredtem, hogy az unokáim izgatottan keltegetnek.

– Figyelj, Nana! Mi már tudjuk, hogy tegnap miért nem sikerült semmi!

– Miért is? – kérdeztem félálomban.

– Azért, mert hazahoztunk egy manót is. Tinórunak hívják. Elaludt a csigaházban, amit találtunk Bükk apónál és Bodza azért ugatott annyira, mert érezte, hogy van ott valaki és mi véletlenül haza hoztuk és most haragos, mert nem akar itt lenni és vissza akar menni az erdőbe és, és, és – záporoztak rám a mondatok, melyektől pillanatok alatt felébredtem.

– Manó, csigaház, varázslat. Ugyan már! Álmodtátok az egészet! – válaszoltam igazi felnőtt módjára.

A válaszom hallatán teljesen elkedvetlenedtek. Próbálkoztak Apánál, de hiába. Próbálkoztak Maminál, de hiába Senki, de senki nem hitte el a történetüket.

Teltek, múltak a napok és egyre több kisebb, nagyobb baleset történt. Hol kifutott a tej, hol csöpögött a vízcsap, pedig Apa naponta is javította, hol olyan keményre sült a sütemény, hogy a fogunk is majd beletört. (Sőt, még Mami világhírű palacsintája is leragadt és cafatokra szakadt!)

Minden egyes ilyen és hasonló esemény után a gyerekek rázendítettek:

– Ez biztos, hogy Tinóru miatt van így, mert nem szeret itt élni. Azt mondja, hogy virágillatot szeretne a benzingőz helyett, mert ettől állandóan prüszkülnie kell. A csapvíztől fáj a hasa, a méhek dongását meg nem helyettesíti az autók állandó brummogása: A zajtól még a madarakat sem hallja és hiányoznak a barátai is.

Mi, felnőttek azonban csak legyintettünk az egészre. Aztán egyik este Apa így szólt:

– Mostanában annyi, de annyi minden történik ebben a lakásban. Valószínűleg kicsi már 6 ember számára. Mit szólnátok hozzá, ha keresnénk egy helyet, ahol építenénk egy házat, ahol mindenki elfér?

Amikor elhangzott ez a mondat tudjátok mit láttam, halottam? Az unokáim egymásra nevettek és összesúgtak:

– Ez biztos, hogy a manónk műve! – és már sorolták is a kéréseiket….

Hetekig, hónapokig keresgéltük a helyet. Sok százat megnéztünk. (Petya természetesen a csigaházzal a zsebében és időnként félre vonult vele és bele, bele sutyorgott.)

Egy nap aztán megtaláltuk: Dió Liget. Ez volt a neve. Pont egy tucat, 12 diófa állt a kertben. a kert egy erdei tisztás szélén állt és nem fogjátok elhinni, de egy patak fogta körül és csak egy kishídon keresztül lehetett eljutni a kapujához. Meseszép volt. Mindenkinek tetszett (persze Petya egy kis időre elvonult a csigaházával) és úgy döntöttünk, hogy ezen a helyen fogjuk felépíteni az új házunkat.

Haza érve Apa elővett egy kilométer hosszú papírt és elkezdte összeírni, hogy mire is van szükség egy házépítésnél: beton, tégla, cserép, ajtó, ablak…. és így tovább száz és ezer apróság. Aztán megkezdődött az építkezés. Jött a betonkeverős autó és elkészült az alap. Jöttek a kőművesek és felhúzták a falakat. Az ácsok és tetőfedők elkészítették a tetőt. Jött a víz, villany és fűtés szerelő és felsorolni is sok, hogy hányan még a barátok és ismerősök is és jött egy idős bácsi, akit a gyerekek leginkább figyeltek, mert ő volt az, aki kemencét tapasztott a konyhába. Szépen lassan elkészült a ház és mi beköltöztünk. Vagyis beköltöztünk volna, ha a patakon átívelő híd nem omlik össze a sok jövésmenéstől. Elakadtunk.

Segítenétek?

Keresgessetek képeket hidakról, tervezzetek és készítsetek hidakat, patakon átívelő átjárókat bármiből. (pl.: faágak, palackok, nád, papír, betonkocka, kő stb.)

Az elkészített hidakat, összegyűjtött könyveket, képeket kérjük, hogy szeptember utolsó napján hozzátok be az oviba!

2. Szeptember utolsó napján reggeltől estig érkeztek a képek, könyvek és a csodás, otthon barkácsolt hidak.

Ízelítőül kettő a beérkező alkotásokból:

Mivel készültünk a „hidak napjára”?

Hinóru és a hidak – meselevélből kiinduló témanap

2022.10.03.

Lába van, de mégsem jár,

Igen gyakran vízben áll,

Bárhol legyen, összeköt,

Kapcsolat két oldal közt.

Ötletelő:

Dib-dob dobogás,
át a hídon topogás,
döng a deszka, hogyha lépünk,
lécek között, mélybe nézünk;
ott a patak, hogy szalad,
ringatja a halakat,

A két kis kecske

Egyszer volt, hol nem volt, valahol egy folyó mellett volt egy kecskecsorda. A kecskék elszéledtek, a víznek az innenső felén is ették a fűzfabokrokat s a víznek a túlsó felén is. Azok a kecskék, amelyek ezen az oldalon legeltek, azt gondolták, hogy a túlsó oldalon jobb étel van, a túlsó oldalbeliek meg azt, hogy itt van a jobb füvecske. Gondolkoztak a kecskék, hogyan tudjanak ezek odajönni, azok meg idejönni. Meglátta egy kecske, hogy egy ügyes palló van keresztül a vízen. Kapta magát, s hamar felmászott a pallóra. Amikor meglátta túlfelől egy másik kecske, hogy ez felmászott, akkor ő is sietve felmászott a másik végén a pallónak. Amelyik kecske hamarabb mászott fel, az fiatalabb kecske volt, amelyik későbben, az öregebb. Összetalálkoztak ketten éppen a palló közepén. Azt mondja az egyik kecske a másiknak:

– Miért jöttél fel a pallóra, ha láttad, hogy én fent vagyok?

– Azért, mert én öregebb vagyok – mondja az idősebb.

– Térjél vissza. Azt mondja a fiatalabb kecske:

– Én aztán nem térek vissza! Az enyém az elsőbbség, mert én másztam fel hamarabb a pallóra.

A másik is csak mondja a magáét:

– De én öregebb vagyok, mint te, s a fiatal engedelmeskedjék!

A fiatal nem akart engedni, az öreg meg csak tartotta az igazát. Össze verekedtek ketten a palló közepén, s mind a ketten beleestek a folyóba, s elvitte őket a víz. Vége a mesének, s most az egyszer nem mondhatom, hogy ma is élnek, ha meg nem haltak.

Kecskés játék:

 A leányok összefogódznak karikára. Egy bent van a karikában, egy meg kívül áll. A kívül álló a gazda, kezében vessző van, a benn álló a kecske.

Gazda: Kecske, kecske, mit csinálsz?

Kecske: Szőlőt enném, ha vóna.

Gazda: Kapáltad-e?

Kecske: Kapáltam bizony, most is kapálom. (Megrúgja sarkával a földet.)

Gazda: Hátha bemegyek?

Kecske: Akkor én kimegyek.

Azután kergetik egymást a karikába be s onnan kiszaladva. Ha a gazda a kecskét megfogja, akkor a kecske lesz a gazda s egy másik gyerek a kecske, a régi gazda pedig a többiek közzé áll.

Építés, konstruálás, „kísérlet”

Hídfestés:

Budapest hídjai (párosító vagy memóriajáték):

Meglepetés a „hídépítőknek”: Egy köszönő levél és egy-egy „varázsdió” ajándékba a családi manónktól:

Kiállítás:

És mi lett a sorsa az elkészült hidaknak? Természetesen bekerültek az építőkuckóba és napok óta ezek köré épül a játék.

Ha érdekel, hogy hogyan folytatódik családom, Tinoru története és a csoportunk élete, akkor a következő hónap végén arról is beszámolok.

Képek forrása: saját képek és Pinterest