A múlt héten nagy sikerrel adtuk közre Bakonyi Anna évindító gondolatait, mely mint egy reflexióként, a vele készített interjú végén hangozott el. Most közöljük a teljes beszélgetést, melynek központjában pedagógiai hitvallása, az inklúzió és a Karczewicz Ágnessel közösen írt könyvük áll.
Mi az a módszer, pedagógiai hitvallás, ami leginkább jellemez Téged, a munkádat?
Azt gondolom, hogy minden gyermek más. Mint ahogyan minden felnőtt is más. Senki sem szereti, ha „összekeverik” valaki mással. Tudom, ez így egy kicsit viccesen és túl egyszerűn értelmezi a kérdést, de ha belegondolunk, ez a lényeg.
Abban hiszek, hogy az egyéni bánásmódnak van igazán létjogosultsága, tehát nem az egyformán és egyformára nevelésnek. De hozzá kell tennem, hogy ez akkor jó, ha mindezt közösségi keretek között valósítjuk meg, mind a családban, mind pedig az óvodában. Az óvodában a kortárscsoport sajátosságai adják ezt a különleges közeget, a családban pedig a család életmódjában jelennek meg leginkább a csak rá jellemző jegyek. Azt gondolom, hogy az „én”, csak a „te” és a „mi” együttesével kap létjogosultságot. Ez tehát az egyéni bánásmód és a közösségi nevelés összhangja!
Még két tényezőről szeretnék szót ejteni e témában:
Az egyik az, hogy mindezt csak akkor tudjuk a gyakorlatban hatékonnyá tenni, ha a szülőkkel, a gyermekek más-és más családjával is másként-és másként törődünk. Természetesen itt is a lehetőségeinken beül. Itt jegyzem meg, hogy a nagyon más gyerekek integrációjához komoly feltételek kellenek, a nélkül nem, vagy rettentő erőfeszítések árán lehet csak nevelőmunkát folytatni.
A sajátos nevelési igényű gyerekek, a hátrányos helyzetűek és a tehetségesek mások a másságban, tehát eltérnek a neurotipikus, úgynevezett „átlagos” gyerekektől, akik szintén nem standard gyerekek, hanem egyéniségek. Az SNI, a HHH és a tehetség, ráadásul, keveredhet is. Egy gyerek lehet e háromból kettő, vagy mindhárom is.
A másik tényező pedig az, hogy az esélyteremtés egy becsapós dolog: akkor tudunk egy gyermeknek esélyt teremteni, ha változó – és nem ugyanolyan – feltételeket teremtünk számára, mint a többi gyerek számára. Hiszen másra van szüksége az érintett gyermeknek ahhoz, hogy fejlődni tudjon, mint a többinek.
Ezek között a keretek között mozog a gondolkodásom, amikor a jó óvoda fogalmát szeretném körbejárni. Sietve teszem hozzá, hogy tisztában vagyok azzal, hogy mindehhez megfelelő képzés szükséges, és egyéb keretek is (idő, gyereklétszám, állandó szakmai segítség, asszisztens, stb.), no meg anyagi háttér.
Oktatói munkád során mi a tapasztalatod, az óvós jelöltek mennyi jártásságot szereznek a képzés során a differenciálás területéről?
Bár valóban, ahogy a könyvben lévő pár soros bemutatkozó is jelzi, nagyon hosszú időt töltöttem el a felsőoktatásban, óvó jelölteket képezve, és/vagy óvodapedagógusokat tovább képezve. Jelenleg azonban nem tanítok főiskolán, amit azért bocsátok előre, mert nem szeretnék igazságtalan lenni a jelenlegi gyakorlatot illetően.
Sokszor azt tapasztalom, hogy nem nagyon van jártasságuk a hallgatóknak e területen. Természetesen vannak kivételek, és ragyogó példák. Általában azonban azt érzékelem, és arról számolnak be a kollégáim is, hogy a képzés során egy adott módszertani ismeret, adott pedagógiai kultúra elsajátítása a domináns.
Sokkal könnyebb megtanítani, és főként könnyebb értékelni egy-egy konkrétumot, mint azt mondani: ezek a lehetőségek, sőt, kutass tovább, mert van még, és az adott helyzetben válassz, dönts a felől, hogy kinél mit alkalmazol. Ez időigényes és fárasztó, ugyanakkor ez a fajta önállóság – túl azon, hogy a gyerekeknek jó – akkora autonómiát ad a pedagógusnak, hogy a munka érdekessé válik, (ez hat a kiégés ellen is), hiszen új-és új kihívásoknak kell megfelelni, amelyek sikere tőlünk függ. Nyilvánvaló, hogy nem anarchiára gondolok, nem arra tehát, hogy bárki, bármit, bármikor megtehessen. A szakmai és a törvényi keretek kellenek.
A napokban megjelent Az óvodai differenciálás mindennapjai című kiadvány kérdezz-felelek alapján épül fel. Melyik az a kérdés, amit a gyakorló pedagógusok a legtöbbet feltesznek neked?
Nem tudnék egy konkrét kérdést kiválasztani, de talán az inklúzió témaköréből vetődik fel a legtöbb. Ez érthető, hiszen sokan értenek egyet az integrációval, még sincsenek mellette, mert a feltételek hiányoznak, ezért joggal emlegetik fel, hogy nem megvalósítható az a sok minden, ami az együttnevelés előnye, értéke lehetne. Én ilyenkor azt szoktam mondani, hogy igazuk van. Ám azt is mondom, hogy akkor sem szabad lemondani erről, legalább mondjuk ki, hogy a heterogén társadalomban a gyerekek is heterogének, különbözőek, és jó lenne, ha e szerint tudnánk nevelni a gyerekeket, ezért ez-és ez kell a megvalósításához. Ha nem vész el belőlünk a diverzitás mint érték, akkor kicsit nagyobb az esély arra, hogy a körülmények is megteremtődjenek. Nem vagyok naiv, tudom, hogy nem az óvodapedagógusokon múlik. De az is igaz, hogy ha nem is akarunk valamit, akkor az nem is lesz.
A másik kérdéshalmaz talán a Z és alfageneráció témaköre. Régebben, pár éve még, magam abba körbe tartoztam, akik azt mondták, hogy nem kell, sőt, nem is szabad a számítógépet és az óvodát, egyáltalán, a kisgyermeket egy mondatban említeni. Túl vagyok ezen, mégpedig azért, mert elmúlt az az időszak, amelyben dönteni lehetett erről. A Z és az alfa generáció itt van, ők járnak óvodáinkba és ők már egy megváltozott világ gyermekei, akik mások, akik számára ez a valóság a természetes. Ezek a gyerekek az idősebb korosztályból való pedagógusoknál többet tudnak a „kütyükről”, frissebb az ismeretük, a tájékozódási képességük. Nem egyszerűen az eszközhasználatról van szó, hanem arról, hogy nekik az a hétköznapi, ha használják az eszközöket: tájékozódásra, tanulásra, játékra, pihenésre, kedvtelésre, és nem utolsó sorban, kommunikációra.
Az idő kerekét nem csak nem tudjuk, hanem nem is szabad visszaforgatni. Sokkal inkább az a feladatunk, hogy mi magunk legyünk naprakészek abban, hogy mit, mire, mikor, mennyit, kivel, hogyan használhatja a kisgyermek a számítógépet, vagy a többi digitális hordozót.
Ez a terjedelem nem elegendő a példák bemutatására. De fontos, hogy a pedagógus tudja: mi való szabadidős tevékenységre, mi fejlesztésre, mire mennyi időt szabad szánni, mely programokat lehet egyedül, és melyeket tilos egyedül használni. A szülőket ezekre a szempontokra, a használat módjára és a korlátok, fékek betartására, főleg a biztonságos használatra érdemes ösztönözni, ha kell, tanítani.
A hálózatban tanulásé a jövő. A teamek, a konnektív együttlét, az összedolgozás a sikeres munkavégzés alapja. Ezt az óvodában is gyakorolhatják a csoportmunkák során a gyerekek. Számítógéppel mindez könnyen megy. Ezt a lehetőséget csak az iskolában aknázzák ki majd a gyerekek, de a géppel- és benne a virtuális valósággal – hamarabb megismerkednek. Mindez az esélyegyenlőség, tehát a tartalmakhoz való hozzáférés szempontjából is jelentőssé vált. A géphasználatra nem kell megtanítani a gyerekeket. Elég, ha használják azokat, de csak akkor, amikor az a jobb, mint bármi más.
Mindezek mellett, hangsúlyozom, hogy az óvoda elsődleges feladata a szabad játék, benne a tanulás biztosítása: kapcsolatok alakítása, a szocializáció gyakorlása, a pszichikus funkciók fejlesztése, az értékek megismerése, szokások elsajátítása, a kultúra kincseinek gyerek-szinten történő befogadása.
Véleményed szerint mi Az óvodai differenciálás mindennapjai szakkönyv legnagyobb erőssége?
Erre a kérdésre nem nagyon tudok válaszolni, mert ezt az olvasók fogják eldönteni. Mivel a saját véleményemet kell elmondani, mégis kiemelek két tényezőt.
Az egyik erőssége az, hogy komplex. Kiterjed – elméleti síkon mindenképpen – mindazokra a területekre, amelyekre a differenciálás vonatkozhat. Bár a kérdések a válaszokkal, és a példák is, konkrétak, aki értően olvassa, hamar rájön, hogy minden példa „csak” példa. A kérdés, ily módon a válasz, lehetne más is. A válasz pedig soha nem ad receptet. Ezért van benne a címben a megoldások – lehetőségek kitétel.
A másik erőssége pedig az, hogy (mint a társszerzőmmel írt első közös könyvünkben is), minden elvi felvetést egy-egy konkrét, valóban megtörtént esetbemutatás követ. De, mivel azok az esetek egy adott helyen történtek, a társszerzőm is azt vallja amit én: máshol, máskor, másokkal kicsit másképp kell a dolgokat megoldani. A szemlélet azonban következetes, mindkettőnk részéről, végig.
Mit tanácsolsz a leendő óvodapedagógus kollégáknak?
A fentiekből következően nem lesz újdonság a tanácsom. Nagyon sok tudást (elméleti ismereteket és gyakorlati „fogásokat”) kell megismerni ahhoz, hogy az ember biztonsággal tudjon válogatni. De ehhez bátorság is szükséges, és egyfajta eltökéltség a téren, hogy e munka lételeme az, ha az adott helyzethez igazítva alakítjuk ki az adott rendszert. (Még egyszer elmondom: természetesen a tartalmi és a törvényi szabályzók keretein belül.) Mindez hatalmas örömet, feltöltődés és sikert eredményez, a gyerekek, a szülők és önmagunk számára is.
Köszönjük az inspiráló sorokat Bakonyi Annának!
Az óvodai differenciálás mindennapjai című könyv megvásárolható ITT!
Olvasószoba
