A minap a kezembe került egy óvodai tevékenységterv, amely e cikk megszületését indukálta.

A tervezet alapján egy vegyes csoportban vagyunk. Ebben a csoportban a gyerekek éppen szabadon tevékenykednek, amikor egyszer csak vezényszóra közös foglalkozás kezdődik. Ez a vezényszó kikapcsoló gombként működik, amelyre a gyerek – bármit is csinál, lehet éppen királylány vagy harcos – állj, netovább, eddigi tevékenységét elfelejti, azonnal kikerül a szerepéből, és máris ott van a szőnyegen, amelyen az óvó néni egyetlen motiváló mondattal „benyomja” a foglalkozásterv bekapcsoló gombját, és máris a gyerek átváltott a drámajátékba. Motiváltan, kíváncsian készen áll az új, közös tevékenységre, gondolatai már csak azon járnak.  Életkortól, nemtől, fejlettségtől, aktuális lelkiállapottól, korgó pocaktól vagy éppen hazavágyódó gondolatoktól stb. függetlenül ugyanaz az elvárás mindegy gyermek felé: „azt csinálja, amit az óvó néni mond”, „viselkedjen jól, ne zavarja a társait”, legyen képes „pozitív énképe és jellembeli tulajdonságok alakítására”, de első sorban „élvezze a foglalkozást, és élvezze utánozni az óvodapedagógust”. Majd a foglakozás vége gomb „benyomása” után mindenki ismét visszaváltozik királylánnyá vagy harcossá.

 Így első olvasatra egy gyakorló óvodapedagógusnak biztos nehéz ezt megemészteni – nekem is azt volt.

A „gyerek legyen képes pozitív énképe és jellembeli tulajdonságok alakítására” elvárásba már több tervezetben is belefutottam. Fogalmam sincs, hogy keveredhetett ez elvárásként egy óvodapedagógiai tervezetbe, hiszen ebben a korban a gyerekek nem rendelkeznek még a reális önkritika, az önértékelés képességével sem, tehát „alakítani” nem képesek azt – egy reális önértékeléssel és önismerettel rendelkező felnőtt személyiségnek is igen nehéz.

 Ennél számomra sokkal érdekesebb az az elvárás, hogy a gyerek „élvezze a foglalkozást, és élvezze utánozni az óvodapedagógust”. Vajon miért jelenik meg ez elsőként, minden gyermekre azonos érvényűen az elvárások sorában? Elgondolkodtató, hogy ha azt látom, hogy nem élvezik a gyerekek a tevékenységet – az eredményesség fokmérőjeként -, akkor az most az óvodapedagógus kudarca, vagy a gyerek nem tud megfelelni? Nem szeretnék „mire gondolt a szerző” fejtegetésbe belemenni, de ha belegondolunk, akkor valóban jó érzés azt látni, hogy mindenki nevet, boldog és élvezi azt, amit csinálunk. Ez azt az érzést kelti bennünk, hogy igen, ezt jól csináltam. Megérte fent lennem este, és kitalálni ezt a jó kis drámajátékot. Egy óvodapedagógus a legtöbb visszajelzést a munkájával kapcsolatban a gyerekektől kapja, ennek a leggyorsabb és leglátványosabb módja, ha a gyerek mosolyog, jól érzi magát, azt csinálja, amit mondok. Ez azonban csak a felszín, az igazi visszajelzés a gyerek felől az, hogy mennyit és miben fejlődött, ami – valljuk be – nem egy azonnali válaszreakció a szakmai munkánkra, hanem egy hosszú folyamat eredménye.

Alapvető CÉL az, hogy a gyermek ne kényszerként élje meg az óvodát, hanem élvezze az ottlétet. Elérendő cél az óvodapedagógus felől, és nem azonos érvényű elvárás minden gyerek felé. És nem feltétlenül egy kötelező, mindenkire azonos elvárásokat követelő foglalkozással érjük el, hanem többek között differenciálással, párhuzamos tevékenységekkel, amelyekbe a gyermek önként, akkor, amikor kedve van, be tud kapcsolódni. Szabadon választotta, mert kedvet kapott hozzá, így előfordulhat, hogy élvezte is, ha éppen nem volt más, ami elvonta a gondolatát. De ha éppen volt is, és nem úgy sikerült a tevékenységötlet, ahogy az elterveztük, és senkinek sem keltette fel az érdeklődését, azt sem kell kudarcnak felfognunk, hiszen éppen akkor, abban az időben ez nem vált be a gyerekeknél, más időben, más csoportnál sikert arathat.

Összességében, ha az egyéni bánásmódot, párhuzamos napirendszervezést tartjuk szem előtt, nem kérünk a gyermektől olyan elvárásokat, amelyeket magunk sem tudunk teljesíteni, akkor célként megvalósítható az, hogy jól érezze magát a gyermek az óvodában.   

Szerző: Páll Viktória