Jó játék: a bot, az ág
- ötlet: Népi eredetű játékok
Bothúzás: Két játékos egy 2 méter átmérőjű körön belül áll egymással szemben, miközben fognak egy botot a két végénél. Feladat az ellenfelet kihúzni a körön kívül úgy, hogy közben a botot nem engedik el.
Karikadobálás: Célba dobó játék, ahol egy hosszabb botot szúrunk a földbe, amire a különböző átmérőjű karikákat kell rádobálni.
Fecskézés: Ketten vagy többen játszhatják. Mindenkinek van egy botja. Ha ketten játsszák, egyikük feldobja a botot, a másik pedig megpróbálja azt a sajátjával eltalálni Utána a másik dobja fel, és így folytatják. Ha többen játsszák, a feldobott botot mindenki igyekszik eltalálni, s legközelebb az dob, akinek először sikerült. Ha nincs találat, ismét az előző játékos dob.
Mancsozás: Két csapatban játsszák: egyik az ütő, a másik a kapó csapat. Mindenkinek van egy ütőfája, és a játékhoz faragnak egy kb. ökölnyi nagyságú fagolyót is: ez a mancs. Húznak egy ütővonalat, e mögött sorakoznak fel az ütő csapat tagjai. A kapó csapat tagjai szétszórtan a másik oldalon helyezkednek el. (Játszhatják adogatóval, de úgy is, hogy minden ütő maga dobja föl a fagolyót a levegőbe.) A repülő golyót azután megdobja az ütőfával. Az a jó ütés, ha a golyó messzire elrepül, az ütőfa viszont közel esik le. Sikeres ütés után az ütő játékos már szalad is a botjáért, hogy visszaszerezze. Közben a kapók igyekeznek elfogni a golyót és visszagurítani az ütővonalon túlra. Ha az ütő játékosnak előbb sikerül visszaérnie a vonal mögé, mint ahogy a kapók a golyót odagurítják, visszaszerezte botját; ha azonban később, akkor a botot kint kell hagynia a játéktéren. Valamelyik következő játékos sikeres ütése után ismét kiszaladhat érte, és megpróbálhatja visszahozni. Van, ahol úgy játsszák, hogy ha a kapók a levegőből elfogják a fagolyót, rögtön cserél a két csapat. Ha az ütők mind sorra kerültek, és egyik sem tudta visszaszerezni a botját, akkor mindig csapatcsere van. Az a dicsőség, ha egy csapat sokáig marad ütő
Csülközés: A pásztornak meg kellett védenie állatait a farkasoktól; ugyanígy őrzi a játékban a csősz a felállított „csülköt” és az eldobott botokat. A „csülök” általában egy fahasáb vagy vékonyabb tuskó. Ettől bizonyos távolságra húznak egy vonalat, amely mögé állnak a játékosok. Mindenkinek van egy kb. egy méter hosszú botja. A csőszt gyakran botrúgással sorsolják ki. Ő odaáll nem messze a csülöktől. A többiek a vonal mögül egymás után eldobják botjaikat. A cél az, hogy a csülköt feldöntsék. Akinek nem sikerül, félreáll, és figyeli a többiek dobásait. Amikor valamelyik játszó eltalálja a csülköt, mindenki, aki már eldobta a botját, szalad érte. A csősz igyekszik az eldőlt fát minél gyorsabban felállítani, majd a futó játékosok közül valakit megérinteni a botjával, mielőtt az visszaérne a vonal mögé. Ha sikerül valakit elérnie, cserél vele, ha nem, ő marad a csősz. Akkor sem cserélhet, ha a felállított csülök ismét eldől. A soron következő játékos kezdi megint a botdobálást. Előfordul, hogy senki nem találja el a csülköt; ekkor is kifutnak, de ez a csősznek kedvez, mert nem kell vesződnie a csülökállítással. A játékban mindenki arra törekszik, hogy a csőszséget elkerülje, illetve minél hamarabb megszabaduljon tőle.
Kanászos: Országosan elterjedt, s mint nevéből is kiderül, szintén pásztori eredetű játék: egyik eszközét, a labdát gyakran „disznó”-nak nevezik. A játszók egy 10-12 lépés átmérőjű kör területén kis lyukakat ásnak, mégpedig eggyel kevesebbet, mint ahányan vannak. A kör közepén egy nagyobb gödör van, abba teszik a labdát. Mindenkinek van egy kb. 1 m hosszú botja, melyet a középső gödörbe dug.
Körbejárva háromig, illetve ötig számolnak, vagy ezt mondják
Krumplit főzünk a disznóknak,
Kását meg a malacoknak,
Hű, trüccs kanász!
A végén szétszaladnak, mindenki foglal magának egy gödröt, amelybe beledugja a botja végét, s akinek nem jut, az a kanász. A labdát valaki kiüti a középső gödörből, a kanász pedig igyekszik oda visszahajtani. A többiek azonban állandóan elütik: ilyenkor természetesen üres marad a saját gödrük, a kanász pedig szalad elfoglalni. Ha sikerül, a másik játékos lesz a kanász. Ha be tudja hajtani a disznót a középső gödörbe, elölről kezdik az egész játékot. Játsszák úgy is, hogy nincs középső gödör, a kanásznak valamelyik játékos gödrébe kell hajtania a disznót, s ha sikerül, cserélnek. Ilyenkor mindenki a maga gödrét védi, próbálja onnan elütni a labdát
- ötlet: Terelgető és bot elkapó
A terelgető játékhoz léggömbből minél több bárányt vagy malacot készítünk és lerakjuk a játéktérre. kartondobozból, raklapból felállítjuk az akolt vagy az ólat és a gyerekeknek a kezükben lévő bottal (légycsapóval) be kell terelniük az állatokat a szálláshelyükre.
A bot elkapó a csoportunk másik nagy kedvence. Agyerekek szoros körben állnak és egy valaki a közepén áll egy hosszabb bottal. A középen álló szavak nélkül felvezi a szemkontaktust azzal, aki felé dönteni fogja a botot. A kiválasztott gyereknek észre kell venni, hogy felé fog dőlni a bot és mielőtt az leesne a földre el kell kapnia.
- ötlet: Szövés
- ötlet: Sátor állítás
- ötlet: Festés, díszítés és tekerés
- ötlet: Szélcsengő készítés
- ötlet: Természtes ecsetek készítése
+ ötlet: Udvari, kerti díszek
Az okoska botocska (Vlagyimir Szutyejev)
Hazafelé tartott a kis Sündisznó. Útközben találkozott a Nyúllal, és együtt ballagtak tovább. Kettesben feleannyinak tűnik az út. Hosszú az út hazáig, mennek, mendegélnek, beszélgetnek. Az út közepén egy bot hevert. A nagy beszélgetésben a Nyúl nem vette észre, megbotlott benne, és majdnem orra bukott.
− Ó, te! − mérgelődött a Nyúl.
Jól belerúgott a botba, és az messzire elrepült. De a Sündisznó felemelte a botot, vállára vette, úgy futott, hogy utolérje a Nyulat. Meglátta a Nyúl, hogy a Sündisznó felemelte a botot.
− Minek neked ez a bot? Mi hasznod belőle? − csodálkozott.
− Ez nem valami egyszerű bot csupán − magyarázta Sündisznó. − Ez egy okoska-botocska.
A Nyúl csak megvetően kuncogott. Továbbmentek, mendegéltek, és elérkeztek egy kis patakhoz. Nyúl egyetlen ugrással átvetődött a patak túlsó oldalára, s onnan kiáltott vissza:
− Hé, Szúrós Fej, dobd el a botodat! Nem tudsz vele átvergődni a patak innenső partjára!
Sündisznó azonban nem válaszolt erre semmit, csak egy kicsit hátrahúzódott, aztán nekifutott. Futás közben a botot leszúrta a patakocska közepére, és egyetlen lendülettel átugrott a túlsó partra, s úgy állt meg a Nyúl mellett, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Nyúlnak tátva maradt a szája az álmélkodástól.
− Hű, de nagyot tudsz te ugrani!
− Egyáltalán nem tudok ugrani − válaszolta Sündisznó. − Csak ez az okoska-botocska- mindenen-átugrócska segített nekem.
Továbbmentek, mendegéltek, s egy mocsaras részhez érkeztek. Nyúl egyik zsombékról a másikra ugrott. Sündisznó mögötte haladt, és a bottal vizsgálgatta maga előtt az utat.
− Hé. te Szúrós Fej! Mit vánszorogsz ott ilyen lassan? Bizonyára a botod…
Nem tudta azonban befejezni a mondatot Nyúl, mert megcsúszott a zsombékon, és füle hegyéig merült a mocsárban. Jaj, mindjárt lemerül és megfullad! Átcammogott Sündisznó egy másik zsombékra, amelyik közelebb esett a Nyúlhoz, s odakiáltotta neki:
− Kapd el a botot! De jól markold meg!
Elkapta a Nyúl a bot végét, Sündisznó pedig teljes erejéből megrántotta a botot, és kihúzta barátját a mocsárból. Amikor nagy nehezen kijutottak a biztonságos talajra, azt mondta a Nyúl a Sündisznónak.
− Köszönöm, Sündisznó barátom, hogy megmentettél.
− Ugyan, hogy mondhatsz ilyet! Nem én mentettelek meg, hanem ez az okoska-botocska-minden-bajból-kihúzócska!
Megint mentek, mendegéltek, és egy nagy, sűrű, sötét erdő szélén megláttak a földön egy kis madárfiókát. Kiesett a fészekből, panaszosan csipogott, a szülei ott röpködtek fölötte, nem tudták, mit tegyenek.
− Segítsetek, segítsetek! − csiripelték.
A fészek magasan volt, sehogy sem lehetett elérni. Se a Sündisznó, se a Nyúl nem tudott fára mászni. Pedig valahogy segíteni kell a kismadáron. Törte a fejét a Sündisznó, s addig törte, amíg csak ki nem találta, mit kell tenni.
− Állj arccal a fa törzse felé! − parancsolt rá a Nyúlra.
Nyúl oda is állt a fához, két mellső lábát feltette a fa törzsére. Sündisznó rátette a madárkát botjának hegyére, s a bottal felkapaszkodott a Nyúl vállára, s magasba emelte a kismadarat. Majdnem elérték a fészek szélét. A kismadárka ijedten csipogott egyet, aztán nagy bátran elrugaszkodott, beugrott a fészekbe. Hogy örvendeztek a madárszülők! Ujjongva röpködtek a Sündisznó és a Nyúl feje körül, s egyre csak azt csiripelték:
− Köszönjük, köszönjük, köszönjük!
− Remek fickó vagy te, Sündisznó! Nagyszerűen kitaláltad, mit kell tennünk.
− Ugyan, dehogyis én találtam ki! Mindent ez az okoska-botocska-magasba-emelőcs-ke csinált.
Elindultak befelé az erdőbe. Minél messzebbre jutottak, annál sűrűbb, annál sötétebb lett az erdő. Nyúlnak bizony elszorult a szíve. De Sündisznón nem látszik, hogy félne. Bátran halad előtte, s a bottal félrehajtja útjukból az ágakat. S ekkor az egyik fa mögül hirtelen kiugrott elébük egy hatalmas farkas, elállta az útjukat, rájuk kiáltott:
− Állj!
Megtorpant a Nyúl meg a Sündisznó. Farkas megnyalta a szája szélét, fogait csattogtatva mondta nekik:
− Téged nem bántalak, te Sündisznó, mert te nagyon szúrós falat lennél. De téged, Tapsifüles, bizony bekaplak szőröstől-bőröstől! Szegény Nyúl egész testében reszketett a félelemtől, fehér lett, mintha téli bundát öltött volna, lába szinte a földbe gyökerezett. Behunyta a szemét − jaj, most mindjárt bekapja a Farkas! De a Sündisznó nem vesztette el a fejét, meglendítette a botját, és nagyot vágott vele a Farkas hátára. Farkas felvonított a fájdalomtól, nagyot ugrott, és elszaladt… Bizony úgy eliramodott, hogy még vissza se nézett. − Köszönöm, Sündisznó, most még a Farkastól is megmentettél.
− Nem én, hanem ez az okoska-botocska-ellenségre-lecsapóska − válaszolta a Sündisznó.
Megint mentek, mendegéltek. Elhagyták az erdőt, és kiértek az útra. Bizony nem volt könnyű a felfelé vezető úton felkaptatni. Sündisznó elöl haladt, botjára támaszkodott, de a szegény Nyúl hamarosan lemaradt, majd összerogyott a fáradtságtól. Közel jártak már az otthonukhoz, de a Nyúl nem bírta tovább.
− Semmi baj − mondta a Sündisznó −, kapaszkodj a bot végébe.
Nyúl megmarkolta Sündisznó a botnál fogva szépen felcipelte az emelkedő tetejére. És a Nyúl rögtön megérezte, mennyivel könnyebb így haladni felfelé.
− Nézd csak − mondta −, a te okoska-botocskád most is segített rajtam.
Így vezette haza a Sündisznó a Nyulat az otthonába, ahol már olyan régóta várt rá Nyúlné asszonyság meg a gyerekek. Örvendeztek Nyúlék, hogy megint együtt vannak, és Nyúl azt mondja Sündisznónak:
− Ha nem lett volna ez a te csodatevő okoska-botocskád, bizony sohasem láttam volna viszont az otthonomat.
Elmosolyodott ezen a Sündisznó, s azt mondta neki:
− Fogadd el ajándékba ezt a botot. Talán szükséged lesz rá.
Nyúlnak szinte a szava is elakadt a csodálkozástól.
− S veled mi lesz a csodálatos okoska-botocska nélkül?
− Sebaj! − válaszolta a Sündisznó. − Botot mindig lehet találni. Az okosságot pedig − és megkocogtatta ujjával a homlokát −, az okosságot pedig innen veszem hozzá!
Mindent megértett most már a Nyúl.
− Milyen igazad van: nem a bot a fontos, hanem az okos fej, no meg a jó szív!
Olvasószoba
