- Az első rögtönzés:
Óvodánkban átgondoltan és mindenre felkészülve (hittük mi) megszerveztük a meseösvényt 7 állomással, mely már évek óta hagyományunk, de persze, hogy „összetorlódtunk”. A csoportok sorban érkeztek, de a kialakított játéktérben még önfeledten játszottak a már bent lévők. Rögtönöznöm kellett, – mint a mesekapu őrzője – és a Levendula csoport érkezésekor honnan, honnan nem az jutott az eszembe, hogy megkérem őket, hogy keressék meg a pár száz méterrel arrébb álló házat, melyben élek és nézzék meg, hogy becsuktam-e magam után a kaput. Még azt is elárultam, hogy onnan ismerhetik fel a házat, hogy egy szépséges fűzfa áll előtte.
Írta: Karczewicz Ágnes
A csoport vállalta a „megbízatást” és visszaérkezve örömmel „jelentették”, hogy a kapum zárva, de ez még csak a kezdet volt. Mindegyik érkező kezében egy-egy sárga, földről felvett fűzfalevél volt és ahogy beléptek a meseösvényre, mindegyikük elmesélte, hogy mit is susogott a fülébe a fűzfám. Hosszabb-rövidebb csodaszép történetet hallgathattam végig és én ismét rögtönöztem:
- Nekem még soha nem mesélt a fűzfa, de ígérem nektek, hogy ha ma nekem is egy történetet, akkor leírom és elküldöm nektek.
Ebben maradtunk és, ha hiszitek, ha nem hazafelé nekem is mesélt a fűzfa, melyet el is küldtem a Levendula csoportba.
2. A mese(levél)
Kedves Levendulások!
A meseösvényen megígértem Nektek, hogy megírom, ha nekem is mesél a házunk előtt álló fűzfa. Képzeljétek! Nekem is susogott egy történetet, de kezdem az elején.
Amikor elbontottuk a játékokat a Faluházban, kiballagtam a közértbe és a kosaramat telis-tele raktam mindenfélével. Nagyon nehéz lett és alig bírtam felvinni az emelkedőn (emlékeztek, hogy milyen meredek a Szent Anna utca?)
A kapunktól pár lépéssel le is tettem, hogy pihenjek egyet, amikor is azt éreztem, hogy a kis fűzfa megsimogat az egyik ágával és mintha azt mondta volna:
- Gyere és pihenj egyet a lombsátram alatt!
Megtettem, leültem, a hátam a törzsének vetettem és talán még pár percre el is szunyókáltam, merthogy a mai napig nem tudom, hogy álmodtam vagy valóban mesélt nekem a fűzfa.
A fűzfa meséje
Tudod jól, hogy itt a kertben, hárman állunk egymás közelében. Én, a fűzfa. egy kis eperfa és egy hatalmas diófa. Annyira közel vagyunk
egymáshoz, hogy szélúrfi segítségével még az ágaink is összeérhetnek, Mi, hárman jó barátok voltunk. Éjszakánként, amikor csillagokkal pöttyözött az ég, hajnalig beszélgettünk arról, hogy melyikünk mit látott napközben, melyikünket ki látogatott meg, mi történt körülöttünk a nagyvilágban. Így ment ez éveken keresztül, amikor is egy szép nyári napon egy vándor járt felénk.
- Hú, de melegem van! Milyen jó, hogy itt áll ez a fűzfa! Behúzódom az árnyékába, mielőtt tovább mennék!
Én meg bizony nagyon büszke voltam magamra és annak a napnak az éjszakáján másról sem tudtam beszélni a többieknek, mint arról, hogy bizony én vagyok a legfontosabb hármunk közül. Hiába próbálták a többiek elmesélni, hogy velük mi történt napközben, én bizony meg sem hallottam. Mindenre csak azt válaszoltam, hogy az semmi, mert ÉN vagyok az, aki segített a vándornak. A kis eperfe és a dió egy ideig hallgattak, aztán elfordultak tőlem és nem szóltak hozzám többet, de én bizony nem bántam. Hittem, hogy irigyek rám és nincs szükségem ilyen barátokra.
Pár hét múlva egy újabb vándor közeledett felénk. Alig vártam, hogy odaérjen hozzám! Kinyújtottam az ágaimat, hogy minél nagyobbnak tűnjön az árnyékom, de képzeljétek el, mi történt! A vándor elment mellettem.
- Hű, de megszomjaztam! – mondta és teletömte a száját az érett, piros eprekkel.
Hát, ezen az éjszakán már mást sem lehetett hallani, mint azt, hogy az eperfa, hogyan dicsekszik azzal, hogy bizony ő a legfontosabb fa az emberek életében és innentől már ő sem akart szóba állni, még a diófával sem.
Teltek múltak a hetek és szótlanul, mogorván álltunk egymás mellett, amikor eljött az ősz. Leveleink sárgulni és potyogni kezdtek és ekkor egy vándor ismét megjelent.
Reménykedve nyújtogattam az ágaimat, de a vándor tovább lépett. Sőt a kiseperfe mellett is elment
- Azt a! Nagyon megéheztem! – és feltörte a földre hullott diókat. Jóízűen ropogtatta őket. Sőt! még a zsebeit is teletömte, mielőtt tovább indult volna.
Na, ezen az éjszakán mást sem lehetett hallani, mint, ahogy a diófa dölyfösen dicsekszik. Most már mindenki mindenkire haragudott és senki sem állt szóba senkivel. Így ment ez hetekig. Már nagyon hűvösre fordult az idő és mind a hárman éreztük, hogy lassan téli álomra hajtjuk a fejünket, amikor is egy kiscinege szállt a csipkebokorra és így szólt:
- Hónapok óta figyellek benneteket és nem értem, hogy miért is vagytok dühösek egymásra. Tényleg így akartok hosszú hónapokig, évekig egymás mellett állni? Haraggal, dühösen, magányosan? Fafejűek vagytok! Rájöttök, hogy miért? – azzal tovarepült. (Ti rájöttök, hogy miért?)
Ezen elgondolkodtam, hiszen a vándor mind a hármunkhoz odament és…. és rájöttem, hogy nincs igazam. Nem csak én vagyok a fontos az emberek számára és ekkor a gyökereimmel elindultam az eperfa felé és tudod, hogy mi történt? Éreztem, hogy ő is felém nyújtja azokat. Aztán a diófa is. Gyökereink összegabalyodtak, mintha egy alig látható varázsfonal összekötné őket. Úgy látszik, hogy a barátaim is belátták, hogy mennyire bután is viselkedtünk. Igen, a barátaim, mert azóta ismét barátok vagyunk, és együtt készülünk a zord időre és nem félünk semmitől, mert tudjuk, hogy egymást segítve átvészeljük Télkirály akármilyen erős támadását.”
Ekkor felébredtem. A kapun befelé menve megsimogattam a fűzfát, a kis eperfát és a hatalmas diófát.
A mesének itt vége is lehetne, ha a kosaram kipakolása közben nem találtam volna 4 dolgot is:
3 szépséges levelet (felismeritek, hogy melyik, melyik fáról szállhatott a kosaramba?)
és találtam még egy szépségesen szép kisüveget benne talán a majdnem láthatatlan varázsfonal egy darabjával, amely összeköti a barátokat. Vajon igazam van? Varázsfonal? Van olyan hosszú, hogy összeköthessétek magatokat a barátaitokkal? Kipróbálnátok? Lerajzolnátok, festenétek nekem a barátotokat és magatokat és a varázsfonalat, mely összeköt benneteket? Ha igen és elkülditek nekem, akkor én ígérem, hogy megmutatom őket a kertemben álló három jóbarátnak.
- A meselevél utóélete (részletek a válaszlevélből):
„A varázsfonal összekötött bennünket, aztán mindenki gyökeret eresztett. magányosan, senkihez sem érve, de amikor megszólalt a kiscinege elkezdtük egymás felé nyújtani a gyökereinket. Kibogozhatatlan összekapcsolódások alakultak csoportszinten, majd párosan is.
Aztán képzeletben elutazott egy helyre, ahol azokkal lehetett, akikkel szívesen lenne összefonódva. Nagy csodák történtek. Kiderült például, hogy Simon, aki egy másik óvodából érkezett szívesen barátkozna Márkkal, az „őslevendulással”. Kiderült, hogy Rozi tengeriszörnye jóságos és, hogy Zójának még mindig nagyon hiányzik Inona, aki már 3 éve elköltözött Kecskemétre…”
Márkkal összeköt az aranyfonal
Inanával a fonal alatt
„Egy víziszörnnyel összefonódva a tengerben, aki nagyon jó”
