A krónikusan tartós beteg gyerekek felépülését, pozitív gyógyulási folyamatait a tanulás eszközével is segíthetjük. Legfőképp akkor, ha ez örömtanulás, a gyermek személyéhez szól, és az ő élethelyzetét hivatott jobbítani.

Nemzetközi tanulmányokból ismert, hogy a gyógyulás sikere, nemcsak a terápia milyenségétől függ, hanem komplex együtthatók összesége. Amiben ugyanúgy fontos szerepet tölt be: a beteg gyermeket körülvevő közeg milyensége, a gyógyító team hatásfoka, és az egyéb környezeti tényezők. Minél inkább gyermekcentrikus egy kórház, annál jobb benne gyógyulni, és annál kevésbé fogékony benne az ember az amortizációs, negatív érzelemtöltetű folyamataira.

(Pozitív eseményekkel, pozitív élettani folyamatokat támogathatunk, ami egyrészt életminőségbeli fejlődést/ előrelépést jelent…)

Erről szól a kórházpedagógia is, ami klinikai körülmények között biztosítja a bennfekvő gyerekek számára a tanuláshoz való jogukat, miközben a foglalkozások által csökkenti a kórházi tartózkodásból fakadó szorongásokat és feszültségeket. S bár kevesen ismerik a pedagógia ezen területét, létjogosultsága és fontossága megkérdőjelezhetetlen. Hiszen évente több ezer gyermek esik ki egy elhúzódó betegség, felépülés miatt az iskolából. Szakad el a kortársaitól és lesz egyik pillanatról a másikra nagyon magányos. Ezen gyermekek életét nemcsak a megváltozott élethelyzet nehezíti, hanem az a veszély is fenyegeti, hogy életkori sajátosságaik a megbetegedés miatt háttérbe szorulnak. Túl hamar lesznek kicsiny felnőttek, felnőtt kicsik. Akik a bezártságból fakadóan csak különböző korlátokon belül élhetik meg a gyermeki szabadságukat.

 Így a mindennapi klinikumban a kórházpedagógus jelenléte a gyermeklét újbóli megélését, a gyermek személyiségében rejlő adottságok, képességek kiaknázását erősítheti, és a tanulás lehetőségével megküzdési stratégiát adhat a beteg gyermek számára a gyógyulásért folytatott harcban. Hiszen, aki tanul, az bízik a jövőjében és önmagában is.

Természetesen egy jó kórházpedagógus, nemcsak a tanulást segítheti, ő egy barát, cimbora, társ a beteg gyermek és a család, hozzátartozók oldalán. Aki hidat képez egyrészt a kórház és a beteg gyermek anyaiskolája között. Tartja a kapcsolatot a gyermek anyaiskolájával, érzékenyítő előadáson felhívja a figyelmet az osztályközösség segítségnyújtására, illetve a csapatmunkára. Milyen módon és kereteken belül vehetnek részt az osztálytársak, a távollévő társuk életében és támogatásában?

Majd a felépülés időszakában is, ő az a cimbora, aki a beteg gyermeket (a visszaintegrálódás időszakát megerősítve) „kézen fogva” visszakíséri az osztályközösségbe és figyelemmel követi az újbóli beilleszkedés folyamatát. „Hiszen a felépülést követő idő ugyanúgy érzelmileg megterhelő lehet, a kiesett, iskolába nem járt élmények miatt”…

Maga a 2011-es köznevelési törvény CXC. 4. § 13. c alpontja is kimondja, hogy a tartós gyógykezelés alatt álló tanulók a kiemelt figyelmet igénylő gyermekek, tanulók csoportjába tartoznak. S azok a tanulók, akik a gyógykezelés miatt magántanulóként folytatják a tanulmányaikat egyéni foglalkozás keretében az osztályok heti időkeretén felül, átlag heti 10 órát kaphatnak az anyaiskolájuktól.

Ez sajnos a gyakorlatban mégsem történik meg, mert az iskolának nincs hozzá kapacitása, háttérforrása.

Ezért is lenne fontos, hogy magát a kórházpedagógiát egyre többen megismerhessék és minél több szereplő aktív feladatot vállalhasson a krónikusan tartós beteg gyermek felépülésében. Mert minden pozitív gyógyulástörténet mögött, egy igazi társadalmi felelősségvállalás esélye és inkluzívitása rejlik.

Szöveg írója: Sipos Adrienn, kórházpedagógus