Készítette: Dancs Gábor

Az első osztályokban néhány hete már folyik a kemény munka, a ceruzafogás, a helyes vonalvezetés, az írástanulás előkészítése.

Sokan már a betűelemeket kerekítik, észre sem vesszük, és hamarosan összeállnak belőlük az első betűk, betűkötések. Évek óta szinte természetes, hogy ilyenkor újra és újra előkerül a kérdés: érdemes-e egyáltalán ennyi időt és energiát szánni a folyóírás megtanítására, hiszen hétköznapi tapasztalataink is azt mutatják: egyre kevesebbszer van szükségünk arra, hogy folyóírásunkat, szépírás-tudásunkat köznapi feladatok végrehajtása során vessük be.

És valóban, gondoljuk végig! Mikor volt szükségünk arra, hogy hosszas szöveget szépen, kézzel leírjunk? Nem ér az egy-egy szavas jegyzetek készítése, az űrlapok kitöltése, a bevásárlólistánk lefirkantása, és természetesen pedagógusoknak nem ér az iskolai, órai munkára hivatkozni! Magam részéről, ha a táblára írt hosszas vázlataimat leszámítom (amivel már szinte őskövületnek számítok a mindent projektorral vetítő kollégák között), nem is bírok visszaemlékezni arra, mikor kellett bármilyen összefüggő szöveget folyóírással lejegyeznem.

Vessük bele magunkat ismét az érvekbe, pro és kontra, ha másért nem hát azért, hogy a különböző attitűdű szülők iskolát javító szándékú felvetéseire gondolkodás nélkül válaszolgathassunk. Legalábbis ebben a témában. Az írástanítás beszüntetésével kapcsolatban ugyanis igen sok a félreértés, félreértelmezés. Szó sincs arról, hogy a kézírás tanításának betiltásáról szó lenne szakmai körökben. Még csak arról sincs szó (egyelőre), hogy a kézírás tanításának megszűnéséről beszélnének. Amiről a vita zajlik, a folyóírás tanításának háttérbe szorulása, pontosan azért, mert a ráfordított időnek – egyes vélemények szerint – nincs elegendő, közvetlen gyakorlati haszna. (Mindenképpen különbséget kell tenni kézírás és folyóírás között, gyakran ezek között – helytelenül – nem tesznek különbséget.)

Persze ne ragadtassuk el magunkat! A kézírás háttérbe szorulása nem most kezdődött, hanem valamikor a könyvnyomtatás feltalálásával. De sorolhatjuk a tovább is a kézírás koporsószögeit: a telefon, ami verbálissá tette a távközlést, az írógép, a szövegszerkesztő programok, az email, de újabban robbanásszerű fejlődésen keresztülment a hangfelismerő szoftverek is csökkentik a kézzel írt dokumentumok mennyiségét. Valójában a vita nem is azon kell menjen, hogy a folyóírás elvesztette korábbi jelentőségét – ez tény – hanem, hogy érdemes-e egyáltalán ilyen súllyal tanítanunk, mint most. A kérdés az, hogy valamilyen szinten idő és költséghatékonyságban gondolkodni kénytelen iskola nem feleslegesen fordít-e tanórákat, energiát és vagyont a diák életében hamar feleslegessé váló folyóírás megtanításába? Valóban hasznos eszközzé – a kor technikája és jellemzői mellett – nem igazán tud válni, az ehhez szükséges folyamatos gyakorlás kényszere hamar megszűnik. De valóban, érdemes-e egy olyan írásmód begyakorlásába csatornázni gyermekeink egyre apadó figyelmét és türelmét, mely a reneszánsz íróeszközök és papírok kímélő használata érdekében alakult ki (hogy minél kevesebbszer kelljen a tollat felemelni és ismét a papírra nyomni írás közben)? Tudjuk ráadásul, hogy a szabályos gépírás megtanulására is a 10-14 kor lenne a legmegfelelőbb, tehát már ennélfogva is az iskolának kéne erre időt fordítania.

Súlyos érvként esik a latba, hogy tanulóinknak a gyakorlatban a későbbi iskolai években, a felsőbb fokú oktatásban és várható munkájukban is jóval nagyobb szükségük lesz a gyors és pontos (vak) gépírásra, mint a szabályosan kanyarított céskötésre (ami elsajátításának sikerességéről szintén véget nem érő vitát lehetne nyitni, de a felnőttek többségének macskakaparását betűzgetve valószínűleg felesleges lenne); mégis erről a legtöbb iskolában egyáltalán nem tanulnak. Pedig ezt nem is az embertelen utilitarista iskolaszemlélet – csak azt tanítsuk, ami használható – követelné, hiszen maga az iskolarendszer fogja majd gépelt formában kérni az idősebb diákok feladatait, de legkésőbb a felsőoktatásban biztosan nem lesz elfogadott a kézzel írott munka. Már a kézzel írt beadandó feladatok utolsó híres bástyája, a Cambridge Egyetem, is fontolgatja, hogy 800 év után engedi írásbeli vizsgáin kézírás helyett a laptopok használatát szövegalkotási feladatokhoz. Hivatalos dokumentumot, kérvényt kézírással beadva legoptimálisabb esetben is némi szemrehányó szemöldökráncolást kapunk válaszul, de általában inkább elhajtanak.

Szintén gyakori hivatkozási alap, hogy az Amerikai Egyesült Államok kötelező iskolai követelményrendszeréből 2013-ban kivették a folyóírást (a kézírást nem!), de ezt még könnyedén el szoktuk intézni azzal az egyébként már rég megalapozatlan legyintéssel, hogy hát az amerikai iskola, az olyan is. Amikor viszont a finn iskolákban is hasonlóan cselekedtek néhány éve, sokan egyenesen az írott kultúra végét vizionálták, pedig egyrészt ott is csak a folyóírást emelték ki a követelmények közül, másrészt a finn iskolarendszer – hozzánk képes legalábbis – hatalmas szabadságot ad a tanítóknak a tananyag és a módszerek megválasztásában, tehát tiltásról, vagy a kézírás tanításának kimaradásáról szó sem volt!

Az viszont sajnálatos tény, hogy mára egy úgynevezett másodlagos analfabetizmus elterjedéséről beszélhetünk, vagyis arról, amikor valaki megtanult írni és olvasni, de gyakorlás hiányában elfelejtette. Jellemzően a lakosság fele így jár nem csak a kézírásának nehézkessé, kiolvashatatlanná válásával, hanem az írott szövegek felismerésével is. (És nem, nem csak az orvosok legendákba illő, hírhedten olvashatatlan ákombákomairól beszélünk.)

Nem könnyíti meg az értelmes diskurzust a XXI. század iskolájának egyelőre tisztázatlannak tűnő szerepe sem. Kényes egyensúlyt kellene találni a kulturális hagyományok átörökítése és a hasznosítható tudás, képességfejlesztés feladata között. Márpedig a folyóírás az egyetemes emberiség hatalmas vívmánya, nehéz elengedni a tanítását még akkor is, ha egyébként formája annyit és olyan gyorsan változik, hogy már viszonylag fiatal szövegeket is csak óriási nehézséggel tudunk elolvasni, régebbiek kisilabizálásához pedig egészen csekély esélyekkel állhatunk csak neki.

Sokkal érdekesebb azonban annak a kérdése, hogy az iskola megelégedhet-e közvetlenül, a mindennapi életben vagy munkavállalóként hasznosítható tudás tanításával, illetve felmerül az a – nem csak laikusok számára nehezen áttekinthető – problémakör, hogy a képességfejlesztés érdekében, pontosan milyen, látszólag oda nem illő dolgokat tanítsunk. Hiszen ahogyan a matematikatanítás célja sem feltétlenül az (de biztosan nem csak az!), hogy matematikatudósokat neveljen, hanem hogy az alapismereteken túl valamiféle képességeket fejlesszen, hasonlóan az informatikatanítás sem azért fontos, hogy a jövő programozóit neveljük ki, de a népszerű mém kovalens kötésének tanítása sem arra szolgál, hogy gyorsan felvázoljuk a tisztítószerek összetevőinek képleteit.

A folyóírás tanításának is számos (várt? nem várt?) hozadéka van, amelyek többsége az ezzel foglalkozók számára régről ismert, másokat csak néhány éve tudunk.

Mindamellett, hogy a szem-kéz koordinációt, a ritmusérzéket, egy bizonyos típusú finommotorikát fejleszt, a kézírás, a szépírás automatizmussá válása előtt (kitartó munka esetén körülbelül harmadik osztályig) koncentrációs gyakorlat is egyben. Kimutatható személyiségfejlesztő hatása van, a koncentráció, a precizitás és rendszeretés igényét alakítja a nebulókban. Nagy kognitív kihívása révén az összetett, koncentrált gondolkodást fejleszti.

A folyóírás begyakorlottsága kutatások szerint pozitívan korrelál a munkamemória fejlettségével, a kreativitással, sőt a kommunikációs képességgel is. Az egyéni íráskép későbbi kialakulása pedig a személyiség kifejezésének egy módja is lehet.

Kutatások igazolták, hogy a folyóírás, a nem kötött betűkkel történő írás és a gépírás egészen más agyi területeket aktivizál. A folyóírás terheléssel edzi a munkamemóriát, az erősebb motoros visszacsatolás révén hatékonyan segíti a tanulást. Érdekes módon legnagyobb előnye a képességfejlesztés terén pontosan az, amit máskülönben hátrányaként szoktak felróni: minden leírt betű, minden leírt szó kicsit különböző, de mégis ugyanazt a jelentést hordozza, így a folyóírás olvasása pontosan ugyanazokat a képességeinket (pl. a lényegkiemelés, általánosítás, absztrakció) trenírozza, amelyek általában a fogalomalkotásunkhoz is elengedhetetlenek, pontosan az írott szöveg változatossága, amely a tanulás, a koncentráció alapja lehet. Az írás ebben a formában valójában alkotó folyamat, melyben a folyamatos önkorrekció által gerjesztett kognitív teher is a tanulást szolgálja. Már a kognitív idegtudománnyal, a tanulás folyamatával foglalkozó Dehaene is felvetette, hogy a kézírás segítheti tanulási folyamatot, feltételezését 2012-ben bizonyítani is sikerült.

A kézírás tanításának elhagyása egyébként sem lenne célravezető. Pont relatív lassúsága miatt, a kézzel jegyzetelés fejleszti a lényegkiemelés képességét, a kritikus gondolkodást. Számos alkalommal sikerült már kimutatni, hogy a kézírással jegyzetelők tanulási hatékonysága magasabb, mint azoké, akik billentyűzettel jegyzetelnek, az elhangzott információkból többre és összefüggéseire is tisztábban emlékeznek.

A jelenlegi vita nem is a kézírás elhagyásáról szól, hanem a folyóírás készségszintű begyakorlására szánt többletidő esetleges más felhasználásáról, illetve a zsinórírás mellett valamilyen blokk típusú betűk tanításának bevezetéséről. Az ezt támogatók érvei a gyakorlati jelentőség háttérbe szorulása mellett többnyire a begyakorlás magas időigényére szoktak hivatkozni, illetve újabban arra, hogy a jelen generációk egyáltalán nem is rendelkeznek olyan mértékű figyelem-koncentrációs képességgel és kitartással, mely a készségszintű elsajátításhoz szükséges lenne. Megfontolandó továbbá, hogy a folyóírás képességfejlesztő hatásai valószínűleg helyettesíthetők lennének más, viszont a gyakorlathoz jobban közelítő tevékenységekkel is. Ezen tevékenységek köre azonban még nem tisztázott. Annyi azonban biztos, hogy a gépíráshoz, vagy az érintőképernyőn történő gépeléshez szükséges mozdulatok nem egyenértékűek, sőt még anatómiai szempontból is más adottságokat követelnek.

Egyszóval a kézírás-tanítást egyelőre ne féltsük! A kézzel írás valószínűleg soha nem fog teljesen eltűnni, sőt, a tabletek miatt elképzelhető, ismét nagyobb jelentőségre tesz majd szert, a szépírás pedig a hobbi-kallligráfia új reneszánszával került reflektorfénybe. Az USA-ban pedig – a hírek szerint – egyre több állam vezeti vissza a kötelező folyóírás tanítást a tantervébe.