Valahol minden ember vágyik a biztonságra, kiszámíthatóságra. Ezzel szemben azt szokták mondani, hogy egyetlen dolog biztosan állandó: a változás. Ez pedig életünk sok színterén megjelenik különböző hatások által, illetve ami közös minden ilyen helyzetben, az a kihívás és megterhelés, amivel jár. Egy változás sok esetben kiszámítható (ilyen lehet egy házasságkötés, egy gyermek megszületése, vagy egy költözés), léteznek azonban váratlan (úgynevezett akcidentális) krízishelyzetek, melyek közé sorolhatjuk a gyászhoz kötődő veszteségeket. A témáról, bár mindig fontos beszélnünk, talán most még aktuálisabb, mint valaha. Akár szülőként, akár pedagógusként találkozunk a gyásszal, szembekerülünk a kérdéssel: hogyan tudjuk ebben az érzelmileg megterhelő helyzetben támogatni gyermekeinket, vagy diákjainkat? Cikkünkben áttekintünk néhány lehetséges módot erre.

Készítette: Eppel-Pásztor Adrienn

A gyermekek gyászának megnyilvánulásai

Felnőttként gyakran alulértékeljük gyermekeink gyászoló képességét, pedig mindenekelőtt fontos tudnunk, hogy esetükben a gyász jelei sokkal kevésbé egyértelműek, negatív érzéseik rövidebb periódusokban jelennek meg, erőteljesebben, hosszabban gyászolnak, illetve korlátolt eszközeik vannak a gyász kezeléséhez (mert nem tudnak, vagy nem szeretnének róla beszélni, nincsenek tisztában azzal, hogy a felnőttek mit várnak el tőlük, illetve nehezen tudják értelmezni az érzéseiket). Erre pedig további hatással van az, hogy egy adott gyermek milyen fejlődési szinten áll, mennyi idős, milyen társas kapcsolatokkal rendelkezik, ki volt számára az elhunyt, őt milyen körülmények között veszítette el, milyen egyéb hatások érték az utóbbi időben, illetve hogyan informálták.

Mihez kell a legtöbb tudatosság felnőttként

Éppen e fenti szempont – hogy hogyan informáljuk a gyermeket – lehet az egyik legfontosabb tényező a gyászfeldolgozásban: gyakran ugyanis felnőttként megvédenénk gyermekünket a gyász terhétől, ő azonban így maga rakja össze a hiányzó részeket saját fantáziájából, mely néha sokkal rosszabb is lehet, mint a valóság, vagy nem tud elbúcsúzni a szeretett személytől, és azzal szembesül, hogy környezete becsapta őt. Ezzel szemben a legnagyobb segítség az, ha mi példamutatással vagyunk jelen a helyzetben: bátorítva őket, hogy bátran fejezzék ki érzéseiket, vagy tegyék fel kérdéseiket, melyek teljesen érthetőek ebben a helyzetben. Ne féljünk a témától, hiszen gyermekünk bizalma révén mi tudjuk a legnagyobb biztonságot nyújtani számára, legyünk őszinték, szeretetteljesek, és számára érthető módon, egyszerű szavakkal, magyarázatokkal adjuk át mondanivalónkat. Emellett pedig azt is bátran vállaljuk fel, ha valamiben mi sem vagyunk biztosak: nem az számít, amit mondunk, hanem leginkább az, hogy mindezt hogyan mondjuk. Fontos, hogy megtartsuk a szokásos hétköznapi tevékenységeket és rutinokat ez idő alatt is, és gondoskodjunk a gyermek fizikai szükségleteiről. Mindehhez pedig segítségünkre lehet, ha felnőttként átgondoljuk: mi gyermekként hogyan szembesültünk először a halál, vagy a veszteség kérdésével? Mi ekkor milyen bátorításban részesültünk, milyen támogatást kaptunk? Milyen kérdések merülnek fel bennünk a halállal kapcsolatban? Milyen értékrend szerint gondolkodunk erről?

Milyen segítő módszerek, eszközök állhatnak a rendelkezésünkre gyermekünk támogatására?

• Lélektani napló: bátorítsuk a gyermeket, hogy válasszon egy neki tetsző füzetet, amibe leírhatja érzéseit, gondolatait, dilemmáit, kérdéseit. Azzal ugyanis, ha ilyen formába önti mindezt, és egyfajta távolságot teremt önmaga és az érzései között, azok már nem árasztják el őt, hanem megszelídülnek, a gyermek pedig megkönnyebbül.
• Levélírás: írhatunk egy levelet az elhunytnak, amiben megfogalmazhatunk minden kérdést, érzést, gondolatot, amit úgy érzünk, hogy nem tudtunk elmondani.
• Rajz, festés, bábozás, meséltetés zenével, könyvekkel: a gyermekek alkotó, funkcionális módszerekkel könnyebben ki tudják fejezni érzéseiket, és könnyebben meg tudják élni gyászukat.
• Faültetés: az elhunyt emlékére ültethetünk egy fát, mely évről évre szebb lesz, így emlékeztet azokra az időkre, amit még együtt töltöttek a gyermekkel.
• Gyertyagyújtás.
• Emlékkönyv, emlékkert készítése.
• Korábbi hagyományok megőrzése.

  Mit tehetünk pedagógusként az osztályteremben?

  Egy gyermek, aki elveszíti hozzátartozóját, általában valamilyen intézményi csoport tagja. Éppen ezért fontos, hogy pedagógusként is felkészültnek érezhessük magunkat egy-egy ilyen élethelyzetre, így anélkül, hogy történt-e aktuálisan ilyen esemény, beszélgethetünk a gyerekekkel a gyász és a halál témaköréről. Ha tudomásunkra jut, hogy egy diákunk elveszített valakit, fontos tisztáznunk gondviselőivel azt, hogy mire volna leginkább szükségük, igényük, illetve azt, hogy kik és pontosan mit tudnak a helyzetről. Gyakori segítő szándékkal születő ötlet, hogy amíg a gyermek nem jön iskolába, a többiek az egyik osztályfőnöki órát átbeszélik a konkrét esetről, mikor azonban visszatér, nem az a valós igénye, hogy az összes tekintet rászegeződjön, vagy ne merjék hívni játszani a többiek emiatt. Teljesen ideális esetben a történtek közlése nem leválasztó, hanem beintegráló hatású. Így érdemes lehet inkább olyan osztályfőnöki órát tartani, amikor nem arról beszélünk, hogy „Peti édesapja meghalt.”, hanem arról, hogy „Petit veszteség érte. Gondoljuk most egy kicsit végig azt, hogy minket eddig milyen veszteségek értek, hogyan tudnánk ebben osztozni vele, nekünk mi segített, mi esett jól?”. Ez a fajta megfogalmazás ugyanis kapcsolódási lehetőséget teremt és empátiáskészség-fejlesztő a gyermekek között. Ráhangolódásképpen felolvashatunk veszteségről szóló mesét is akár, illetve megkérdezhetjük a gyerekeket, majd közösen átbeszélhetjük, hogyha visszajön „Peti”, hogyan fogadják majd, mit mondjanak neki, egyáltalán beszéljenek-e róla, vagy kérdezhetik-e őt. Ezen kívül pedig közösen készíthetünk „Petinek” valamit, ami segíthet őt felvidítani, például egy közös rajzot, amin olyan dolgok szerepelnek, melyeknek örülne. Egy ilyen osztályfoglalkozás révén a gyermekek találkoznak egymás tapasztalataival, ismereteket szerezhetnek, illetve bátorítást kaphatnak ahhoz, hogy megtalálják erőforrásaikat.

  Felhasznált irodalom:

  Simkó Csaba: Hogyan segítsünk gyermekünknek elfogadni az elfogadhatatlant? Tájékoztató pedagógusoknak és szülőknek a gyászoló gyermek segítéséhez

  Kiss Enikő Csilla, Sz. Makó Hajnalka (szerk.): Gyász, krízis, trauma és a megküzdés lélektana