Szeptember 20-án hétfőn az Akvárium Klubban jártunk, ahol a Feldmár Intézet szervezésében Dr. Mérő László és Horn György Tanulás és tanítás című beszélgetését hallgattuk meg.

Dr. Mérő László matematikus, publicista, pszichológus, az ELTE Gazdaságpszichológiai szakcsoportjának egyetemi tanára, és Horn György, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium pedagógiai vezetője. A beszélgetés házigazdája Vízy András volt.

Két elismert és mérvadó oktató beszélgetett az univerzális, konvertálható ismeretek fontosságáról, élményközpontú tanulásról, világot jobbá tevő álmodozókról, a tudás megszerzéséről és újraalkotásáról.

E sorok írója beszámolójában nem törekszik objektivitásra, a hallottakat saját szűrőjén keresztül közvetíti. Írását nem vitaindítónak szánja, ugyanakkor tisztában van vele, hogy az elhangzottakkal és leírtakkal nem mindenki fog egyetérteni.

Az eszmecsere első és igazán égető kérdése máris megosztotta a beszélgetőpartnereket. Összetett, ugyanakkor mindenkiben felmerülő gondolat: Hol fog tartani 10-20 év múlva a magyar oktatás és hol kéne tartania? A beszélgetés teljes ideje alatt Horn egyfajta idealisztikus nézőpontot képviselt és többször elmondta, hogy épp idealizmusa miatt gondolja, hogy 10-20 éven belül itt semmi nem változik. Szerinte túl messze vagyunk az áhított állapotoktól. Mérő ezzel szemben hisz a dolgok tranziens voltában, szerinte minden folyton változik, a jelenlegi oktatási rendszerben is meglátta a jót, bár nyilván ő sem tartja kizárólag progresszívnek az aktuális folyamatot. Azt fontos leszögezni, hogy politikai kérdéseket szándékosan nem érintettek a beszélgetőpartnerek, sokkal inkább elvekről és lehetőségekről szólt az eszmecsere, nem pedig szabályzókról.

Abban mindenki egyetértett, hogy Magyarországon is megjelent egy másfajta gondolkodás, mely kezdi szétfeszíteni, szétverni a jelenlegi struktúrát, hálózatszerű működés kezd kialakulni, de egyrészt ez kevesek számára elérhető (egyelőre túl drága), másrészt a kimeneti követelmények ugyanazok, így a végpont marad a régi: Felveszik a gyerekemet az egyetemre, ha alternatív iskolába küldöm?

Mérő szerint olyan problémákra kell felkészíteni a gyerekeket, amikről ma még azt sem tudjuk, hogy léteznek. Ez a feladat látszólag megoldhatatlan helyzet elé állítja az iskolákat, tanárokat, mégis, ami világosan látszik ebben a folyton változó világban, hogy a kulcs a konvertálható tudás megszerzése. Ugyanakkor a tudás és annak megszerzése mára olcsóvá vált. Az internet világában ugyanis bármilyen tudás bármikor elérhető. Ezzel szemben egyre nagyobb kihívást jelent, az a tudás validálása: „Hülyeség vagy okosság, amit látunk, és ha okosság, vonatkozik-e ránk?” Ezzel a problémával az iskola is kezdhet valamit: ne egy igazságot tanítsunk, tanítsuk meg a kritikai gondolkodást! A tudás nem a tartalmától lesz konvertálható, hanem attól, hogy megtanítjuk, hogyan tudunk bármilyen tudást konvertálni.

Nagy egyetértés volt abban, hogy hatalmas változás zajlik az új generáció háza táján. A korábbi generációkhoz képest a digitális bennszülöttek valóban különböznek és épp ez a különbözőség kényszeríti ki a változást a világban, a munkaerőpiacon és az oktatási rendszerben is. A digitália közösségszervező erővé vált (míg régen csak a „kockák kasztja” foglalkozott a témával), melynek segítségével együtt reagálhatnak a világra, a változásokra. Eközben az iskola mindennemű együttműködést próbál elnyomni (Lemásolod a házit? Mínusz! Puskázol a telefonodból? Lesel a padtársadról? Egyes!). Horn szerint ezt az ellentmondás feloldható, a kulcs három tényező kialakításában rejlik: a személyesség, az érdek (projektszemelélet, rövid távú célok) és az együttműködés az, mely nélkülözhetetlen, és melyben a tanár igazi szerepváltásra kényszerül. Ez új típusú konfliktusokat generál, ugyanakkor mégis „működőképesebb” felnőtteket bocsát ki magából az ilyen oktatási intézmény, egy ilyen rendszer.

Zárásként egy gondolat, mellyel a szerző mélyen egyetért:

Hogyan lehet jobb? „Kizárólagos igazság helyett mindenki mondhatja a magáét retorzió nélkül.” Feldmár András

Váczi Dorka