„Az advent szó jelentése eljövetel. A latin adventus Domini („az Úr eljövetele”) kifejezésből származik az elnevezés. A karácsonyi ünnepkör mindig advent első napjával kezdődik.

Írta: Karczewicz Ágnes

Az adventi koszorú

Az első adventi koszorút Johann H. Wichern német evangélikus lelkész készítette el. A lelkész 23 gyertyát helyezett el egy felfüggesztett szekérkeréken, mely körül minden nap eggyel többet gyújtott meg karácsonyig. (A karácsonyfa kultusza meglehetősen új jelenség, nagyon lassan terjedt el, ugyanis nem szívesen vágták ki a fákat.)

A hagyományos adventi koszorú

A hagyományos koszorút otthon kellett elkészíteni fűzfavesszőből, 4 vagy 8 vessző adja a keresztet. A vesszök közé szorították be a méhviaszgyertyákat, a körbe pedig fenyőágakat tűzdeltek be az óramutató járásának megfelelő irányban.
A méhviaszból készült gyertya, a méz jelképezi Jézus jóságát.
A kereszt közepére csipkebogyók kerültek. A csipkebogyó jelenítette meg az istenfát. (Isten a csipkebokorban szólt Mózesnek.)
A lényeg a csipkebogyó piros színén van, a piros az örök élet színe.
A gyertya derekát fontos volt kék szalaggal átfogni, mert a kék Mária színe, maga a kék ég, amiben az Ő szent fia, a Nap van.
(Az elkészült koszorút mindig a mestergerendára illesztették.)

A négy gyertya négy napfordulat és négy fényes csillag, a világ tartópillérének megjelenítője.

Forrás:http://csillagmuveszet.blogspot.hu/2012/11/a-varakozas-idoszaka-advent_3…

„Minden gyertyának szimbolikus jelentése van: hit, remény, öröm, szeretet.

A hagyományos adventi koszorún lévő gyertyák színe: az elsőé lila, a másodiké lila vagy kék, a harmadiké rózsaszín és a negyediké szintén lila.

Adventi koszorú készítése gyerekekkel

Péter Erika: Adventi gyertyák
Négy
vasárnap
gyújtunk gyertyát
az adventi koszorún.
Első vasárnap egy szálat,
Bronzvasárnap még egy párat,
Ezüstvasárnap éppen hármat.
Aranyvasárnap meg mind a négy
gyertyán ég a fény.

Advent, Advent,

gyertya ég,

egy-kettő,

három, négy,

Kis Jézuska,

üdvözlégy.

(népköltés)

Ég a gyertya ég, 
el ne aludjék, 
szíveinkből a szeretet
ki ne aludjék. 

Ég a gyertya ég, 
el ne aludjék, 
szívünkből a rosszaság is
kitakarodjék. 

Ég a gyertya ég, 
nő a fényesség,
sötét Földhöz a fényesség 
egyre közelébb.

Ég a gyertya ég, 
az adventi négy, 
azt lobogják, azt hirdetik: 
Jézus üdvözlégy!

Adventi versek pl.:

Péter Erika: Advent

Péter Erika: Adventi gyertyák

Várfalvy Emőke: Adventi gyertyagyújtogató

Mese az első gyertya gyújtásához: Megtölteni a termet

Volt egyszer egy messzi-messzi ország, s abban a messzi-messzi országban, egy pompás palotában élt egy nagy, nemes, gazdag király. Mivel élete a végéhez közeledett, el kellett döntenie, hogy a három fia közül melyiknek adja az országát: ki lenne a legbölcsebb, legjobb királya ennek a csodás, javakban bővelkedő országnak. Maga elé hívatta hát őket és így szólt:

– Kedves fiaim, mivel mindhármatokat egyformán szeretlek, egy próba elé állítalak benneteket. Ez majd segít eldönteni, hogy melyikőtök kormányozza halálom után az országot. A feladat, amire kérlek, a következő: palotámnak a báltermét pirkadattól éjfélig meg kell töltenetek színültig valamivel, akármivel. Akinek ez sikerül, az kapja meg a koronámat és a királyságomat. Kezdjed te, kedves legidősebb fiam.

A legidősebb fiú gondolkozott, s mivel a környéken jó sok homok volt, azt gondolta ki, hogy majd színültig megtölti a termet homokkal. Nosza, hozzá is látott, száz szolga lapátolta, talicskázta vele a homokot, hordták pihenés nélkül, szakadatlan dolgoztak pirkadattól éjfélig, ám hiába, a terem még csak félig sem telt meg.

A középső fiú úgy gondolta, szalmával próbálkozik, hisz aratás volt, rengeteg a szalma, hátha azzal sikerül megtöltenie a termet a padlótól a mennyezetig. Neki is száz szolga segített, hordták, hányták, vasvillázták, cipeltél a szénát, izzadtak a melegben, ám a pirkadattól éjfélig tartó kemény munka eredményeképp a terem még így is csak kétharmadáig telt meg.

A legkisebb fiú következett. Pirkadatkor leült a bálterem közepére. a földre, és nem csinált semmit. Egész nap csak ült és mosolygott. A testvérei elhűlve kérdezték, hogy-mint akar így megfelelni a próbán, de ő csak nyugodtan mosolygott. Majd, amikor elérkezett az éjfél és jött a király, hogy megnézze, mit végzett a legkisebb fia, a fiú a bálterem közepén ülve elővett egy mécsest és meggyújtotta. A mécses fénye egy szempillantás alatt betöltötte a báltermet, a padlótól a mennyezetig, a legtávolabbi sarkocskába és zugba is jutott belőle.

A király szívét mérhetetlen melegség töltötte el, és így szólt:

– Fiam, látom, hogy nemcsak okos vagy, hanem a szíved tele van szeretettel, alázattal és bölcsességgel. Kívánom, hogy királyságod alatt ez a Fény vezéreljen az uralkodásban. És a legkisebb fiú igazán méltó, bölcs és nemes királya lett az országnak.

(Ismeretlen eredetű legenda)                                             

Forrás: http://mese.mesepedagogia.hu

Mese a második gyertya gyújtásához: A szegény pásztorfiú ajándéka

Azon az éjszakán, amikor az égen megjelent a fényes csillag, az angyal irányítása szerint útra keltek a pásztorok.

Volt közöttük egy fiúcska, aki kicsi volt és nagyon szegény, így a többiek nem akarták magukkal vinni, hiszen úgy sem tudott volna ajándékot adni az Istengyermeknek.

Ő azonban nem nyugodott bele, látni akarta a kisdedet. Egyedül indult el a hosszú útra, és meg is érkezett Betlehembe. Társai ekkorra már átadták ajándékukat, és az istállóban mindenki aludt: József, Mária és az angyalok. Aludt az ökör és a szamár is, csak a kis Jézus volt ébren. Csendesen feküdt a szalmán, s talán elhagyatottsága miatt kissé szomorú volt, de nem sírt és nem nyugtalankodott, annál ő sokkal derekabb gyermek volt.

A Kisjézus a fiúra nézett, amint ott állt a bölcsője előtt teljesen üres kézzel. Nem volt nála még egy darabka sajt, még egy szál gyapjú sem, amit odaajándékozhatott volna. A fiú is nézte a gyermeket. Ott feküdt szegény a szalmán és nem volt semmije; sem csengettyűje, sem csörgőcskéje, sem egyebe.

A pásztorfiú nagyon megsajnálta a kicsi gyermeket. Letérdelt a bölcső elé, kezébe vette az Istengyermek piciny öklöcskéjét, kihajlította hüvelykujját, és a szájába dugta.

Ettől kezdve nem volt többé szomorú a Kisjézus, mert a szegény pásztorfiú a legdrágábbat ajándékozta neki, amivel egy kicsinyke gyermeket meg lehet ajándékozni: saját hüvelykujját.

(szláv legendamese)

Forrás: http://mese.mesepedagogia.hu

Mese a harmadik gyertya gyújtásához: A boldog család

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy boldog család. A férj és a feleség soha nem bántotta egymást, még csak hangos szó sem esett köztük. Nagyon szerették egymást.

Az ördögnek nem tetszett a család boldogsága. Mindig ott settenkedett a férfi és az asszony körül, leste: mikor viheti valamelyiket kísértésbe. Hiába való volt azonban az ördög minden mesterkedése, nem tántorodott meg sem az asszony, sem a férfi.

Élt a faluban egy vén boszorkány. Egyszer elhatározta az ördög, hogy szövetkezik a boszorkánnyal, hátha neki sikerül megrontani a család boldogságát.

– Egy pár szép csizmát kapsz, ha megrontod a boldogságukat! – mondta az ördög a boszorkánynak.

A boszorkánynak éppen sárga csizmára fájt a foga, elfogadta hát az ördög ajánlatát.

A férfi kint szántogatott a mezőn. Éppen szántás ideje volt. Felesége minden délben vitte neki a jó ebédet. Odamegy a boszorkány a férfihoz.

– Mit csinálsz, jó ember? – kérdezte tőle.

– Csak szántogatok! – felelte a férfi.

– Nem éheztél még meg?

– Most már mindjárt hozza a feleségem az ebédet! – válaszolta az ember, és nézett a falu felé, ahonnan ilyenkor szokott feltűnni a felesége a kosarával.

A boszorkány gyorsan elillant, felült söprűjére, s gyorsan berepült a faluba. Egyenesen az asszonyhoz ment.

– Mit csinálsz, jó asszony? – kérdezte tőle.

– Megfőztem az ebédet, most készülök a mezőre az uramhoz. Kiviszem neki az ennivalót! – felelte az asszony.

– Nem kell ma ebédet vinned, épp most jövök tőle. Azt üzeni, hogy mindjárt végez! Még egy-két fordulója van, aztán már jön is haza! – hazudta a boszorkány.

Az asszony nem hitt a boszorkánynak, és csak rakta bele az ételt a kosárba, hogy vigye az urának a mezőre. A boszorkány azonban csak beszélt neki, bizonygatta, hogy úgy van, ahogy ő mondja. Közben elővett egy szép kendőt, meg egy szép mellényt, és biztatta az asszonyt, hogy próbálja fel ezeket, meglátja, milyen szép menyecske lesz bennük. Az asszony először nem akarta, de aztán csak felkötötte a kendőt, a mellényt is felvette. A boszorkány akkor tükröt vett elő, és mutatta az asszonynak, hogy nézze csak meg magát, mennyire igaz, amit ő mondott: ilyen szép menyecske nincs is a környéken. A kendő is, meg a mellény is igen jól állt az asszonynak. Elnézegette magát sokáig a tükörben. Észre sem vette, hogy lassan eltelt a fél délután.

A boszorkány, amikor elérte célját, újra felült a seprűjére, és kirepült a mezőre. A férfi már régen megetette, megitatta a teheneit. Nem tudta, miért nem jön a felesége. Éhes volt nagyon, a szeme szikrázott az éhségtől, de hajtotta a munka, hát befogta újra a teheneket és szántott tovább.

– Na, jó ebédet hozott a feleséged? – kérdezte a boszorkány az embertől.

– Nem hozott ma bizony semmilyet! – felelte a férfi. – Biztosan valami fontos dolga akadt. Sietek is este haza, hátha valamiben segítenem kell neki!

– Hihi-hihiiiii! – nevetett éles hangján a boszorkány. – Nem kell annak semmi segítség, csak útban lennél, ha most hazasietnél. Én tudom, miért nem kaptál ma ebédet, te jó ember. Vendége volt az asszonynak. Egy deli fiatalember. Kendőt és mellényt kapott a feleséged tőle. Most is nézegeti magát a tükörben.

Elsötétül a világ a boldog ember előtt. Ilyet mondani a feleségéről! Kapta is mindjárt az ostorát, hogy végighúz a csúnya vénasszonyon, de az már messze repült az erdő felett.

Nem ment tovább a munka az embernek. Nem hitte el, amit a boszorkány mondott, de azért mégis csak kezdett gyanakodni, hiszen a gyomrán érezte, hogy valami rendkívüli történhetett a feleségével, mert eddig mindig pontosan hozta az ebédet.

Felrakta az ekét a szekérre, és indult nagy sebesen haza. Szegény fáradt teheneit egész hazáig ostorozta.

Otthon a felesége még mindig a tükör előtt nézegette magát.

– Hát mégis igazat mondott a boszorkány! – mondta keserűen az ember, és jól elverte a feleségét. Meglett köztük a harag. A boszorkány megkapta a sárga csizmát. Fel is húzta és egyenesen a boldogtalan család házához sietett. Látta, hogy az ördög megelégedve leselkedik be az ablakon. Az ördög és a boszorkány elkezdett táncolni örömében, csak úgy döngött alattuk a föld.

Mikor az asszony kisírta magát, megkérdezte az urától, miért nem jött haza ebédre, ha megüzente, hogy hazajön. Ekkor tudták meg mindketten, hogy a boszorkány vezette félre őket. Az rontotta meg a boldogságukat. Az asszony mindjárt bele is dobta a kemencébe a kendőt meg a mellényt, aztán megfogadta, hogy soha semmilyen csábításnak nem enged. Szent lett a béke közöttük, újra boldogok lettek. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: http://mese.mesepedagogia.hu

Mese a negyedik gyertya gyújtásához: A negyedik bölcs

A három napkeleti bölcs történetét mindenki ismeri. A negyedikről mesélek most nektek…

Élt egy ember Ekbatan városában a perzsa hegyek közt, Artabánnak hívták, és mélységes áhítattal és lelkesedéssel készülődött a Megváltó születésére. Eladott mindent, amije csak volt, az összes vagyonát és a háza árát is ajándékokra költötte. Három különleges drágakövet vett: egy zafírt, ami úgy ragyogott, mint az éjszakai égbolt, egy rubint, mely mélyebben izzott, mint a naplemente, és egy igazgyöngyöt, mely tisztább volt a magas hegyek hófedte csúcsainál.

Amikor egy ragyogó fehér csillag fénylett fel az égen, Artabán tudta: ez a jel, és útnak indult a három ajándékkal, hogy találkozzon a három bölccsel: Gáspárral, Menyhérttel és Boldizsárral az előre megbeszélt helyen.

Napokon keresztül ügetett gyors lábú lován; az utolsó napon pedig már vágtatott, hogy időben érkezzen a találkozóhelyre. A szíve könnyű volt és vidám: éjjelente látta a csillagot az égen, és alig várta már, hogy a saját szemével láthassa a Megváltót.

Háromórányira volt még a templom, így hát vágtatott tovább. Egy datolyapálma-ligetben lova megtorpant. Artabán egy idős férfi alakját vette ki a sötétben, aki az úton feküdt. A bőre sárga volt a mocsárláz miatt. Artabán nem tudta, mit tegyen. Ha segít a férfinak, nem ér oda a találkozóhelyre, és a többiek nélküle indulnak el. De ha most továbbmegy, a férfi meghal.

– Uram, vezess engem a szent úton! – imádkozott.

A haldoklóhoz lépett Artabán, és árnyékos helyre vitte, meglazította a ruházatát, vizet vitt neki, hogy megitassa és megmosdassa. A tarisznyájából orvosságot vett elő, hogy csillapítsa a lázát. Majdnem egy egész napig ápolta a beteget, mire az jobban lett, és lábra tudott állni; akkor a lován bevitte a legközelebbi faluba. Eladta a zafírt, hogy kifizesse a szállását, és pénzt adott a fogadósnak, hogy gondoskodjon róla, amíg fel nem épül. Így már csak két ajándéka maradt a Megváltó számára.

A férfi észrevette, hogy jótevője gondterhelt; megkérdezte, mi nyomja a szívét. Amikor Artabán elmondta neki, hogy minden bizonnyal lekéste a találkozót a három bölccsel, az öreg szelíden Artabánra mosolygott.

– Segítettél nekem, és én semmit nem adhatok cserébe, talán csak ennyit: prófétáink megmondották, a Messiás Betlehemben fog megszületni. Áldjon meg az Isten utadon, és vigyen el biztonságban oda!

Artabán sietett Betlehem felé, amilyen gyorsan csak tudott; szerette volna még időben beérni a többieket, hogy láthassa az újszülöttet. Később ért Betlehembe, mint Gáspár, Menyhért és Boldizsár, akik megtalálták Máriát és Józsefet a kis Jézussal, és lábához fektették ajándékaikat, az aranyat, tömjént és mirhát.

Artabán az utcákat járta, magánál tartotta a rubint és az igazgyöngyöt, hogy a kis Jézusnak adhassa, ám egy alacsony kőházból csendes énekszót hallott, egy asszony énekelt. Belépett. A házban egy anya ringatta álomba a gyermekét. Artabán kérdésekkel halmozta el az asszonyt: jártak-e ott napkeleti bölcsek, merre mentek, hol találja a Megváltót? Az asszony, kisgyermekét ringatva a karján, készségesen válaszolt: igen, a három bölcs jött és ment, ajándékokat hagytak a názáreti Máriának és a kisdednek, nem, a család már nincs a városban, előző éjjel eltűntek, azt rebesgetik, talán Egyiptom felé indultak. Artabán csalódottan töprengett, vajon mit kellene most tennie, hol kereshetné a Megváltót… Ekkor sikoltás hallatszott az utca felől, és rémült asszonyok csapata rohant el a ház előtt, karjukban a gyermekeikkel.

– Meneküljetek! Mentsétek a fiaitokat! Heródes katonái megölnek minden újszülöttet!

Artabán látta az asszony arcán a rémületet, ahogy magához szorította a kisfiát, de a katonák már dörömböltek is az ajtón Heródes nevében.

– Isten nevére kérlek, mentsd meg a gyermekem! – könyörgött az asszony.

Az anya elsápadt, szorosan magához ölelte a kisdedet. Artabán gyorsan az ajtóhoz szaladt, széles vállai betöltötték a nyílást. Katonák véres karddal rohantak az utcán. Megpillantották a szálfatermetű férfit az ajtóban, és megtorpantak a meglepetéstől.

– Magam vagyok itt – mondta szelíd nyugalommal Artabán, és hogy szavainak nyomatékot adjon, előhúzta a rubint. Szeméből olyan sugárzás áradt, melytől még a leopárdok is meghunyászkodtak volna.

A kapitány mohó vigyorral vette el a követ, és hangosan felkiáltott:

– Tovább! Itt nincs gyerek!

Mit tettem? – gondolta Artabán. – Elpazaroltam a Megváltó ajándékát… De ahogyan az asszonyra és a gyermekre nézett, tudta, hogy nem volt hiába.

– Isten áldjon meg azért, amit értünk tettél, ő kísérjen az utadon! – mondta az asszony.

Artabán Egyiptomban folytatta útját, a szent családot kereste Betlehemből, majd továbbment, és Alexandria városában betért egy héber pap házába, aki jól ismerte a próféciákat:

– Ne felejtsd, a királyt, akit keresel, nem palotában találod, és nem is a gazdagok és hatalmasok közt. Akik őt keresik, jól cselekednek, ha a szegényekhez fordulnak.

Így hát Artabán bejárta azokat a városokat, falvakat, ahol a szegények éheztek, ahol a pestis pusztította az ifjakat és a véneket. Nem talált királyt, akit szolgálhatott volna, de sok embert talált, akiknek segíthetett. Etette az éhezőket, felruházta a nincsteleneket, meggyógyította a betegeket, és közben őrizte az egyetlen megmaradt ajándékot: a gyöngyöt.

Hosszú, gyötrelmes évek teltek el, épp harminchárom, és Artabán haja fehérebb lett, mint a hó. Megfáradtan, halálra készen, de még mindig a királyt kutatva Jeruzsálembe vetődött. A zsidó húsvét időszaka volt ekkor. Nagy zsivaj és izgatottság verte fel a várost, a tömeg a damaszkuszi kapu felé sietett.

– Hová mentek? – kérdezte Artabán egy öregembertől.

– A Golgotára. Két embert fognak megfeszíteni ott, és egy harmadikat azért, mert azt állította, hogy ő a zsidók királya.

Az öreg, megőszült bölcs évek óta először mosolygott, és azonnal útra kelt. Végre tudta, hol keresse a Megváltót.

Útnak indult a tömegben a Golgota felé, remélve, hogy az utolsó drágakővel még meg tudja váltani Jézus szabadságát és életét. Ahogy azonban az emberek sűrűjében utat próbált törni magának, kiáltozásra lett figyelmes: katonák vonszoltak egy fiatal lányt a város felé.

– Ments meg! – zokogott a lány. – Apámmal érkeztem Perzsiából, de ő meghalt, és adósságban hagyott. Most el akarnak adni rabszolgának. Könyörgök, segíts rajtam!

Artabán a lányra nézett, azután a Golgotára; előhúzta az erszényéből az igazgyöngyöt, amely sosem volt olyan fénylő, mint akkor, és egy pillanatig szomorúan nézte.

– A Megváltónak őrizgettem – mondta végül. – De úgy tűnik, méltatlan vagyok rá, hogy ajándékot adjak neki. Tessék, húgom! Váltsd meg vele a szabadságodat!

A következő pillanatban elborult az ég, mennydörgött és villámlott, megrázkódott a föld; sűrűn kezdett szakadni az eső, és mindenki menekült. Az ősz Artabán lerogyott az út szélén; a lány pedig fölé hajolt, hogy felsegítse.

Bölcs arca ragyogott; felfelé nézett valakire, akit csak ő láthatott. Beszélni kezdett, mintha felelne a hangnak:

– Ha láttam volna nélkülözésed, ó, Uram, éhséged és szomjad csillapítottam volna! Számkivetettként a házamban otthont nyújtottam volna. Harminchárom évig kerestelek, de nem leltem nyomodra, nem segítettem neked, királyom.

Elhallgatott.

Valahonnan a magasból csendesen és szelíden így szólt egy hang:

– Bizony mondom néked, ha megcselekedted ezeket akár a legkisebb testvéremmel is, velem cselekedted meg!

– De mikor, Uram? – rebegte alig hallhatóan Artabán. – Mikor etettelek? Mikor itattalak? Mikor ápoltalak? Harminchárom esztendőn át kerestelek, és sohasem láttam az arcod…

És a vihar közepén egy alig hallható hang válaszolt neki, talán nem is hallotta más:

– Bizony mondom néked, amit a szenvedőkért tettél, azt értem tetted. Ez volt a te ajándékod nekem.

A szavak hallatán békés ragyogás világította meg Artabán arcát: olyan volt, mint a hajnal első sugara egy havas hegycsúcson. Hosszan sóhajtott még egy utolsót, megkönnyebbült. Útja a végéhez ért. Ajándékait elfogadták immár.

A negyedik bölcs megtalálta királyát.

(Orosz legenda és sok-sok mesélő nyomán)                    

Forrás: http://mese.mesepedagogia.hu

Játék:

Gyertyafogó (gyorsaság, gyors reagálóképesség, mozdulatstop fejlesztő játék)

A játék menete:  Kiszámoljuk, hogy a játékban ki lesz a szél, a fogó, a többiek a gyertyák. Akit elkap a kiválasztott fogó, megáll, és feje felett összeérinti tenyerét, mintha egy gyertya lángja lenne, akire a kiválasztott szél ráfúj, újra szaladhat!

„Fényvivő”

Amire szükséged lesz: 4 darab kartonból kivágott lyukas kör, mely, mint egy kalap karimálya illeszkedik a gyerekek fejére, melyet fel is díszíthetünk papírból kivágott fagyal levelekkel, csipkebogyóval, hogy még inkább hasonlítson egy-egy adventi koszorúra, 16 db elektromos mécsesre, melyet a játék előtt, bekapcsolás után kétoldalú ragasztóval rögzíthetünk is a „koszorú” alapon (A mécsesek számát hétről, hétre növelhetjük. Advent első hetében egy, másodikban kettő… és így tovább, földre ragasztott vagy rajzolt akadálypálya (egyenes, hullám, cikk-cakk vonal)

A játék menete: A játszani akaró gyerekek felteszik a „koszorú” a fejükre, ráhelyezzük (és, ha könnyíteni akarunk a játékon, akkor rögzítjük) a kalap karimáján a felkapcsolt mécsest, mécseseket. A gyerekeknek végig kell egyensúlyoznia az előre elkészített pályán.