A láthatatlan fonal

Hogyan képes segíteni a tanulás a gyógyulás alatt? Miért olyan nagyon fontos, hogy olyan gyerekek is részesüljenek a kórházi tanulásban, akik a nagyon hátrányos szociális helyzetük és az egészségügyi állapotuk miatt, még soha nem jártak iskolába, nem voltak osztálytársaik és jócskán mások az életkori sajátosságaik, mint ahány évesek.

Az első kórházpedagógusi munkám során találkoztam Patrice Karst Láthatatlan fonal c. meséjével. Már akkor lenyűgözött a mese mondanivalója, de a legfontosabb mégis az volt, hogy hogyan tudom átadni ezt a történetet, egy olyan 14 éves vesebeteg kislánynak, aki bár képes lenne olvasni és nagyszerűen érthetné a körülötte lévő világot, mégis soha nem járt iskolába, nincsenek iskolaélményei és emiatt a számok és betűk is ismeretlenül állnak előtte.

Nem azért, mert Magdi erre nem lett volna képes, egyszerűen kimaradt az életéből. A lehetőség, hogy gyermeki módon felnőhessen és azt tanulhassa, amit minden más gyerek, vagy amit, a legeslegjobban szeret. A származása, az egészségügyi állapota és a halmozottan hátrányos szociális helyzete eleve tálcán kínálta fel számára azt a társadalmi szakadékot, amibe egyetlen gyermek sem szabadna, hogy beleessen mégis beleesik, és a legszomorúbb tény, nagyon gyakran benne (is) marad.

Így találkoztunk mi kettesben egy-egy kezelés alatt, és lettünk nagyon hamar, nagyon jóban.

Akkor még nem tudtam, hogy ez a tapasztalat később általánossá válik a pályámon és meg sem lep, ha túlságosan elmagányosodott, hospitalizált és analfabéta gyermek vár a betegágyban vagy egyik-másik osztályon. Akinek én, mint kórházpedagógus jelentem a világot, és kiszakadást a nyomasztó betegeskedésből. Illetve egy esélyt arra, hogy megtapasztalhassa az igazi gyermeki személyiségét, és végre utat nyithasson a külvilág felé.

Ennek lassan már 8 éve, ahogy visszaemlékszem Magdira és arra a délutánra, ahol először fedte fel magát a kórházi tanárságom lényege: Ezen a terepen nem elég a tanítás, a gyógyulás láthatatlan fonalait is meg kell pendíteni a gyerekek lelki szemei előtt, hogy újból embernek érezhessék magukat, akiknek lehetnek vágyaik, álmaik, tehetségesek és a legeslegfontosabb érzés feléjük reprezentálni: értékesek. Sőt a kórházpedagógusuknak a legértékesebbek.

Itt a tanulás addig nem is lehetséges, amíg meg nem mutatjuk ebben az embert próbáló élethelyzetben a gyerekek igazi tükörképeit: Nem a beteg, teljesen beszűkült gyereket, hanem az igazi gyermeki lényét. Ami, akkor is tud ragyogni, kitűnni a fehér közegből, amikor nem lenne rá oka.

Azóta a gyöngysorok sorra fűződnek fel egy láthatatlan fonalra, a gyerekek neveivel, és személyes történeteivel. Sorra tanulom mit jelent kórházpedagógusként egy klinikán, nagyon hátrányos helyzetű, tartósan beteg gyermekekkel foglalkozni, hiszen ez a szakmában és a feladatokban is új és megoldandó perspektívákat hoz. Míg a kórházpedagógia egyik fontos nézőpontja volt eddig: hogy a gyermek ne essen ki a tanulásból, ne maradjon le a kortársaitól és jótékonyan gyógyulni tudjon a tanulás eszközével, addig ebben az új élethelyzetben magát a tanulás lehetőségét kínálom fel, mint egy ismeretlen, de izgalmas dolgot. Ahol ott kezdjük a foglalkozásokat és fejlesztéseket, ahol éppen tart a gyermek. Azokat az életkori sajátosságokat erősítem benne, melyekre egyrészt látom, hogy igénye van, vagy ami éppen az egészen eddigi életéből kimaradt. Ezért lehetséges az, hogy gyakran 12, 14 éves analfabéta gyerekekkel ”oviba megyünk” és előhívom bennük az egészséges személyiségfejlődés kialakulásához szükséges fantáziarendszerüket. Egyszerűn kifejezve: Teljesen passzív, nem rajzoló, érzelmeiket kevésbé kifejező gyerekek egy idő után, önmagukat képviselni tudó, aktív, rajzoló gyerekekké válnak, akik szép lassan, de elkezdenek önmaguk felé lépegetni és a betegségükben is megtanulják, kifejlesztik a saját megküzdési stratégiáikat.

Ezt a munkát igyekszik erősíteni a kórházi tanoda, amit ebben az évben kifejezetten ezeknek a gyerekeknek nyitottunk, hogy megajándékozzuk őket egy olyan szociális közeggel, amire minden kisgyermek vágyik. Hiszen a Tanoda, mint a klinika láthatatlan terében, a padláson egy galériában hirdeti: „Minden gyereknek joga van tanulni és jól lenni…”

Ezért is lenne fontos az elkövetkezendő években, hogy mint, témakör: a halmozottan hátrányos helyzetű, tartósan beteg gyerekek kórházpedagógiai ellátásainak a kérdéseivel, kihívásaival megismerkedhessünk és minél több fórumon, platformon beszélhessünk róla.

Sipos Adrienn

Kórházpedagógus