Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi „lelki ragtapaszt” fogok feltépni azzal, hogy megkérdezem a Facebook-követőimet: Ki milyen romboló, demotiváló mondatról őriz emléket gyerekkorából. Sorra érkeztek a kommentek én pedig elképedtem… A válaszoló (egyébként felnőtt emberek) olyan emlékeket idéztek fel, amelyek évtizedek elteltével is rosszérzéseket keltenek bennük. 

Szerző: Tóth Tamás

Ennek az írásnak azzal a céllal állok neki, hogy „kibeszéljük” azokat a romboló mondatokat, amelyek – a tapasztalatok szerint – olyan komoly tüskéket szúrnak egy-egy gyermek lelkébe, melyeket kis túlzással egy életen át magukban hordoznak. S kivesézzük azt, hogy ezek a legtöbb esetben átgondolatlan, felnőttektől jövő közlések miképpen befolyásolják egy gyermek motivációját. Mindezt visszaemlékezések és tapasztalatok felidézésével teszem, természetesen anonim módon. Kivéve a magam „lelki ragtapaszát”.

A kommunikációs viselkedés a szocializáció során ivódik belénk. Azokat a mintákat használjuk, melyek végig kisértek minket eddigi életünkben. Úgy is mondhatjuk, hogy minden ember esetében létezik egy egyfajta ösztönös kommunikáció. A szüleinktől, tanárainktól, a közvetlen környezetünkből kapott mintákat (legyen az pozitív vagy negatív) mindannyian magunkkal hordozzuk. Éppen ezért is tartom lényegesnek azt a promblémafelvetést, hogy miképpen befolyásolja a gyermekek motiváltságát a feléjük továbbított negatív kommunikáció. Ahogyan már a bevezetőben is ígértem, a Facebook-követőim és a saját magam visszaemlékezéseiből fogok valamiféle következtetést levonni.

„Nem nekem tanulsz, hanem saját magadnak.”

Azt hiszem, hogy ezt a mondatot már mindannyian hallottuk párszor életünk során. Akár a szüleink, akár a tanáraink mondták nekünk, feltehetően nem volt benne ártó szándék. Sőt, egyfajta lelkesítésként is elhangozhatott ez a mondat. De akkor mégis, mi lehet az oka annak, hogy kivétel nélkül mindenki utálja, ha ezzel a mondattal kívánják őt „támogatni”? A kommentelők nagyrésze ezt azzal indokolta, hogy nagyon lekezelőnek és burkoltan rendreutasítónak élték meg ezt az ominózus mondatot. Van benne egyfajta fenyegető érzés is, melyet egy gyermek lelke valahogy így fordít le: „Tanulj rendesen, mert neked ez a dolgod!” Egy régebbi írásomban már tettünk néhány elméleti alapvetést a tanulási motivációról. Ha van valami, ami ezt visszább vetheti, hát az ez a mondat.

„Azért, mert én azt mondtam!”

Egy tevékenység elvégzésének mindig van valami célja. Ebben a kontextusban most valamiféle tanulással kapcsolatos tevékenységre gondolok. Hogyan is lehetne egy gyerek motivált a feladat elvégzésében, amikor annak mindösszesen az a célja, hogy teljesítse az utasítást?

„Gratulálok…”

Fontos a pozitív megerősítés. Nagyon lelkesítően hat, hogyha valaki elismeri a munkánkat. A gyerekeknek pedig halmozottan szükségük van arra, hogy kapjanak valamiféle elismerést. A most példaként felhozott tőmondatban azonban bizonyára minden olvasó érzi az iróniát és mindenki számára nyilvánvaló, hogy ebben a mondatban akkor részesülünk, ha hibát vétünk. A követőim közül sokan beszámoltak arról, hogy soha többé meg sem akarták próbálni azt a tevékenységet, melyben hibázva ezzel a gőgös mondattal konstatálta a felnőtt: Erre sem vagy képes…

„A kezed járjon, ne a szád!”

B.A. (a mondat felidézője) így írt: „Utáltam, hogy nem mondhatom el, mire gondolok, mi jut eszembe, mi foglalkoztat. Akármit is csinálhattam, legyen ez egy fogalmazás írás vagy egy rajzos feladat, nagyon rossz volt, amikor így leteremtett a tanárom. Annyit tanultam ebből, hogy tartsam meg magamnak a véleményemet. Néhány ilyen után nem is jelentkeztem többé az órákon, de akkor is görcsbe rándult a gyomrom, ha a tanár felszólított. Azt gondolom, hogy jól tudom magam kifejezni, de harmadik óta gyűlölőm, ha szóban kell valamiről beszámolnom. Amit pedig még inkább utálok, hogy önkéntelenül én is használom ezt a gusztustalan mondatot az óráimon. Mindig lelkiismeretfurdalásom van utána.”

A végére pedig jöjjön az én, szívből utált mondatom:

 „Csak orvos ne legyen belőled soha…”

Általános iskolásként kaptam ezt a megjegyzést és még mindig élénken bennem él az, amit kiváltott. A tanárom ott, akkor egyértelműen kinyilatkozta felém: „Annyira béna vagy, hogy belőled soha nem lesz semmi, ­­- és ez így lesz a legjobb mindenkinek.” Legalábbis én, akkor így fordítottam ezt le magamban. Persze nem is akartam ezután tanulni. Minek? Úgysem lesz belőlem semmi. Ez azután változott meg bennem, hogy kaptam az élettől olyan tanárokat, akik lelkesítettek, elismertek, a hiányosságaimat megoldandó feladatként kezelték. Azóta tudom, hatalmas ereje van egy-egy mondatnak. Egycsapásra képes rombolni, de építeni is. Némi tudatossággal pedig ez nagyon sok lehetőséget ad abban a tekintetben, hogy motiváljuk tanítványainkat, gyermekeinket, a minket körülvevő embereket.